- Ez az utolsó! – kiáltottam el magam hangosan, miközben a jól megpakolt dobozt letettem a földre, majd kifújtam magam. – Még ki se pakoltunk, de én már teljesen kibuktam. Katherine? – szólítottam barátnőmet, akit sehol nem láttam a helyiségben.
- Az erkélyen vagyok! – hallottam meg végül a hangját, nem sokkal később pedig a lépteit, melyek rohamosan közeledtek felém. – Gyere, Bells. Ezt neked is feltétlenül látnod kell! – mondta egy széles, levakarhatatlan mosollyal az arcán, miközben a karomnál fogva megragadott és elrángatott a dobozokkal telepakolt nappaliból.
Meg kellett hagyni, Seattle csodálatos város volt. Alig egy pár óra telt el a megérkezésünk óta, de én máris teljesen beleszerettem. És ahogy észrevettem, Katherine is pontosan így volt vele.
- Ez tényleg csodálatos – mondtam alig halhatóan, miközben végignéztem a kilátáson, amit az erkélyünk nyújtott. Pazar kilátásunk volt.
Hatalmas épületek, emberektől nyüzsgő járdák és autóktól hangos úttestek. De persze nem ez volt az, ami annyira gyönyörű volt, hanem valami egészen más. Maga a városra való kilátás a lakótömb tízedik emeletéről és a nem túl messzire található kikötő, ami egyszerűen, leírhatatlanul meseszép volt fentről. Szerencsére nem esett az eső, sőt szeptember végéhez képest jóval enyhébb időjáráshoz volt szerencsénk. Még a nap is előbújt kissé a felhők közül, ami állítólag nem volt valami gyakori jelenség errefelé, főleg nem ősszel. De nekünk úgy tűnt ez is megadatott, ami jóleső érzéssel töltött el.
- Nem hiszem el, hogy végre itt vagyunk! – visítozott és ujjongott barátnőm, aki eközben úgy ugrált, mint egy boldog óvodás kisgyerek. – Csípj meg, mert úgy érzem, álmodom ezt az egészet – nyújtotta a jobb kezét, amire először én csak a szemeimet forgattam, de aztán kérését teljesítve, jól megcsíptem – Oké, most már aztán tényleg elhiszem, hogy itt vagyunk – grimaszolt, majd rögtön dörzsölni kezdte a helyet a kezén, ahol nem kímélve megcsíptem, miközben egyre inkább abbamaradt az ugrálása.
- Nézd csak, mi van ott – mutattam hirtelen egy bizonyos épület irányába, ami egy óriási telken terült el, udvarral, fákkal és bokrokkal körülvéve. Csak a zászlótartón lógó zászló támasztotta alá az addigi halvány sejtésemet.
- Az, az egyetem lenne? Ne már! – ámult el barátnőm mellettem, én pedig csak mosolyogva bólintottam egyet. – A seattle-i Antioch egyetem – ejtette ki az egyetem nevét, miközben még mindig az említett épület irányába bámult. – Biztos vagy benne, hogy nem egy hatalmas bevásárlóközpont? – kérdezte kissé összezavarodva, felvont szemöldökkel. – Pedig mérget vennék rá, hogy az egy óriási bevásárlóközpont!
- Nézd meg jobban, hogy mi áll a zászlón, Kath! – léptem oda hozzá finoman, miközben az egyik kezemmel játékosan megfogtam, majd előrébb nyomtam a fejét, hátha úgy jobban látja. – Na, Einstein, mi is áll konkrétan azon a nagy zászlón? – mutogattam már kuncogva, majd kis idő múlva elengedtem, de még pont időben hátraléptem, hogy esélye se legyen meglökni, amire fel voltam készülve. Az ilyesmi teljesen jellemző volt ránk. Majdnem mindig piszkáltuk egymást, de csakis finoman és sose vittük túlzásba, nehogy a másik túlságosan magára vegye és megsértődjön. Olyanok voltunk, mint két minden hájjal megkent, elválaszthatatlan testvérpár.
- Oké, megint nyertél. Az tényleg az egyetem – fújtatott kissé mérgesen, de látszott rajta, hogy leginkább mégis a nevetés szélén áll. – Most mondd meg nekem, boldog vagy? – kérdezte félig elfordulva tőlem, karba tett kezekkel, miközben sértődötten nekidőlt az ajtófélfának. Persze most is csak tettette az egészet, mint általában amikor ilyen módon piszkáltam.
- Igen, mert ez történik akkor, amikor nem hiszel az idősebbnek – feleltem büszke hangon kihúzva magam, miközben elindultam befelé a lakásba. Amikor odaértem Katherine mellé, hirtelen karon ragadtam, amire egyáltalán nem számított és bevittem magammal a nappaliba. – Elég a gyönyörködésből, ideje végre kipakolni! – adtam ki a parancsot mosolyogva, amire ő csak a szemeit forgatta, majd nem sokra rá elfintorodott.
- Utálok pakolni és ezt te is jól tudod – nyafogott, miközben elengedve engem elindult a saját szobája felé, ahova alig tudott bemenni. Annyira tele volt a helyiség dobozokkal, melyekben a holmijai voltak, hogy rajta kívül már más nem is igazán tudott volna bemenni oda. – Legyen szó bepakolásról vagy kipakolásról. Mind a kettőt ugyanúgy gyűlölöm – tette hozzá morogva és kissé mérgesen.
- Én is, emiatt ne aggódj egy pillanatig sem – sóhajtottam a saját szobám felé pillantva, ami körülbelül ugyanolyan állapotban volt, mint barátnőmé. – De sajna attól még ezek a dobozok nem fogják kipakolni magukat – tettem hozzá szintén egy fintorral az arcomon, mire ő válaszul csak kuncogni kezdett, de nem sokkal később nekilátott a kipakolásnak, ahogyan én is.
Pakolás közben nem tudtam megállni, hogy ne vándoroljanak el a gondolataim. Ezek között szerepeltek leginkább a szüleim, a régi, megszokott szobám és a város, amit hátrahagytam. Vancouver nagyon gyönyörű város volt, de nem lehetett összehasonlítani Seattle-lel. Az igazat megvallva, eddig még nem láttam valami sokat a városból, mivel csak a repülőtértől egészen a lakásunkig volt szerencsém nagyon röviden megszemlélni. De úgy tartják, hogy ami késik, az nem múlik. Elég időnk lesz felfedezni és megismerni a várost ez alatt a három év alatt, amit itt az egyetem miatt kell eltöltenünk.
Már hat óra is elmúlt, mire sikerült kipakoljak és mindent a saját helyére rakjak. Észrevettem, hogy időközben beborult, de még így sem esett az eső. Amikor
végignéztem a szobámon, elfogott az elégedettség érzete. Sikerült olyan otthonossá tennem az új szobámat, amennyire csak tőlem telt.
A lakásban két hálószoba volt, egy kisebb és egy valamivel nagyobb. Katherine általában nem sok időt töltött a szobájában, ezért volt olyan kedves és átadta nekem a nagyobbikat. Én speciel néha kifejezetten szerettem bevonulni a szobámba. Olyankor szívesen olvastam, filmet néztem vagy egyszerűen csak lazítottam és pihentem. Szerencsére a lakás már teljesen be lett bútorozva mire idejöttünk, amiről persze a szüleink gondoskodtak. Ezt az utolsó pár napban mondták el nekünk, mivel meglepetésként szánták a számunkra.
A szobám halványlilára lett festve, ami világéletemben a kedvenc színem volt. Egy kisebb ablakon keresztül kapott fényt, ami majdnem szembe volt az ajtóval. Az ablakra, egy a fal színével majdnem megegyező roló lett felfogva, ami sötétítőként szolgált. Az ágy, ami kihúzható volt, az ablak alatt kapott helyet. Annak a jobb oldalán pedig volt egy fehér éjjeliszekrény, rajta egy egész csinos kis éjjeli lámpával. A jobb oldalon egy faltól-falig szekrénysor volt, polcokkal együtt, ami szintén fehér szint kapott, rengeteg fiókkal. A szekrénnyel szembe levő falnál volt egy kisebb sminkasztal, tükörrel ellátva és egy levendula színű babzsák. Az íróasztal, mely közvetlenül a szekrény és a polc között volt, fölötte ugyancsak polcok kaptak helyet, melyeken már a kedvenc könyveim sorakoztak. A padlón egy négyzet alakú, orgona színű szőnyeg lett letéve, melyet sikerült a szoba közepére elhelyeznem úgy, hogy az ágyat is ki tudjam húzni különösebb probléma nélkül. A fürdőszoba és a konyha viszont közös volt, ugyanúgy, mint a nagy nappali.
Mivel én már befejezettnek tekintettem a szobámat, átmentem Katherine-hez, hogy megszemléljem, hogy ő hogyan boldogulta feladattal. Ahogy észrevettem, ő is az utolsó simításokat végezte a saját birodalmában, amikor odaértem. Az én szobámmal ellentétben az övé egy halvány rózsaszínt kapott. Amíg nálam a fehér-lila színkombináció volt az uralkodó, addig nála a fehér-rózsaszín, néhol még egy csöppnyi bordó is felbukkant itt-ott, ami nagyon jól kiemelt minden apró kis részletet. Mivel az ő szobája valamivel kisebb volt, ezért neki kevesebb hely állt a rendelkezésére. Viszont így is jól nézett ki, ahogy be lett rendezve. Tipikus Katherine stílusba. Egész egyszerű volt, de mégis nagyszerűen festett.
Az ajtóval átlósan található ablakára tört fehér függöny lett feltéve. Az ablaktól balra kapott helyet az íróasztala, melynek bal jobb oldalán egy polcsor is probléma nélkül elfért. Az asztaltól jobbra volt egy nagyobb gardróbszerű szekrény, mellette pedig a kihúzható ágya, ami ilyen kicsi szoba számára ideális volt. Az én ultra kényelmes ágyam, ami sajnos otthon maradt, körülbelül a fél szobámat elfoglalta volna itt, ezért kénytelen voltam nélkülözni azt. Az ágy jobb oldalára sikerült egy kisebb éjjeliszekrényt betennie, mellé pedig egy állólámpát. Az ágyal szembeni falnál volt egy kicsi sminkasztala, a két oldalán pedig egy-egy kisebb szekrény, amibe a ruhái voltak. A padlón bolyhos
sötétrózsaszín szőnyeg terült el, ami olyan volt mintha vattán járkáltam volna, de teljes mértékben kiegészítette a szobát.
- Na, mit szólsz? – kérdezte komolyan, miközben lehuppant az ágyra, megpaskolva az üres helyet maga mellett, hogy foglaljam el, amit nem sokkal később meg is tettem.
- Nem rossz – néztem újból körbe szemügyre véve a fényképeket, az ágy fölött lógó órát és a különböző személyes holmikat, melyeket magával hozott. – Kissé úgy érzem magam, mint egy miniatűr Barbie házban – vicceltem, amit szerencsére ezúttal is kacagva díjazott.
- Tudom, kicsit talán túl sok a rózsaszín – ismerte el, miközben felállt és körbenézett. – Szerintem az ágy fölé kellene még egy pár fehér könyvespolc. Talán akkor egyensúlyba lenne a két szín – elmélkedett, miközben az állához tette a jobb kezét és az ágy fölötti falat nézte.
- Az meglehet – képzeltem el én is magam elé, miközben odamentem mellé. De akkor eszembe jutott valami. – Megvan! – mondtam, majd hirtelen kimentem a szobából egyenesen be az enyémbe. Ott felvettem két kisebb fehér szőnyeget, amit már nem tudtam hova tenni, és visszamentem velük barátnőm szobájába. – Lehet, hogy nem annyira bolyhos, de mindenképpen segíthet elnyomni egy kicsit ezt a sok rózsaszint – nyújtottam oda neki a szőnyegeket.
- Te vagy a legjobb! Köszönöm! – vette el tőlem a két szőnyeget és abban a pillanatban hálásan magához ölelt, amit viszonoztam. Letette a két szőnyeget, úgy hogy a nagy rózsaszín legyen középen. – De neked nincs rájuk szükséged? – kérdezte hezitálva miközben felegyenesedett, én pedig nemlegesen megráztam a fejem.
- Ezt a kettőt nem tudtam már hova letenni, mert már túl soknak gondoltam – magyaráztam neki egyszerűen. – Nyugodtan megtarthatod őket, ha szeretnéd– mosolyogtam rá biztatóan.
- Köszönöm – hálálkodott megint, majd újból megölelt és egy puszit is kaptam az arcomra. – Még van a nappali és a konyha, nem igaz? – nézett rám kikerekedett, ijedt szemekkel, miután elengedtük egymást.
- Mérget vehetsz rá, hogy én egyedül nem csinálom meg – mutattam magamra, miközben megkordult a gyomrom. Először nekem, majd közvetlenül nem sokkal később Katherine-nek is. – Gyere, először is kapjunk be valamit, aztán eldöntjük, hogyan tovább – ajánlottam, mire bólintva elindultunk a konyha irányába.
Egy pár percnyi hűtőben való kutatás során, elég hamar rájöttünk, hogy inkább rendelnünk kellene valamit. A hűtőbe már be lett vásárolva, így akadt benne ennivaló bőven, de mind olyasmi, amihez nem volt semmi étvágyunk. Amíg Katherine az interneten keresgélt a megfelelő étterem után, amelyik házhoz is szállított, addig én a konyhában pakolásztam. Később, barátnőm egy fehér cetlivel jött hozzám, melyen rajta volt egy étteremnek a címe, telefonszáma és persze annak az ételnek a neve, amelyet rendelni szeretett volna. Katherine nem volt válogatós típus, ahogyan én
sem, így voltak esetek, amikor egymásra hagyatkoztunk az ételválasztást illetően. Ami pedig a konyha kipakolását illette, barátnőm teljesen ledöbbent, amikor jobban körülnézett. A konyha is le lett tudva.
- Ez igen! – bólogatott elismerően, miközben jobban szemügyre vette a helyiséget. – Egy pár percre hagylak magadra, te pedig rögtön nekiállsz pakolni, méghozzá egyes-egyedül – tette hozzá tettetett sértődöttséggel, miközben helyet foglalt az egyik bárszéken, a meghosszabbított szürke márvány konyhapult mögött. – Ahogy látom, ez is ki van pipálva mára – mosolygott boldogan, hogy már csak a nappali és a fürdőszoba volt hátra.
- Tisztázzuk, hogy nem egy pár percre hagytál magamra, hanem több mint egy fél órán keresztül kajtattál a gyorséttermed után – mutattam az órára, majd nem sokkal később elkerekedett szemekkel, megdöbbenve vette tudomásul, hogy tényleg jó sokáig keresgélt.
- Hoppá… – mondta meglepődve, miközben hozzátette: - Ne haragudj, nem vettem észre hogy ennyire elszaladt az idő – tette hozzá bűnbánó tekintettel, én pedig gyorsan le is intettem.
- Semmi gond, de remélem nekem is találtál valami finomat, és lehetőleg nem csak magadra gondoltál – néztem vissza rá kiskutya szemekkel, mire ő bólogatva elnevette magát. – Rendben, akkor azt ajánlom, most azonnal hívjuk fel őket, mert menten éhen halok – tettem hozzá miközben leültem a másik székre, Katherine mellé.
Elővettem a mobiltelefonomat, és amilyen gyorsan csak tudtam felhívtam a cetlin levő gyorséttermet. Katherine-nek megint pizzázhatnékja támadt, ezért kénytelen voltam két Capriciosa pizzát rendelni, tejfölös-fokhagymás szósszal. Szerettem a pizzát, de én valami normálisabb ennivalóra vágytam abban a pillanatban. Végül, barátnőm örömére csak megrendeltem a két pizzát, amit fél óra múlva meg is hoztak.
- Ez nagyon finom volt – dicsérte sokadjára az akkorra már eltűnt pizzát. Nekem még megmaradt a fele, így azt becsomagoltam és betettem a hűtőszekrénybe. – Már most megvan a kedvenc éttermem – dicsekedett, én pedig csak a szemeimet forgattam rajta, miközben visszamentem az asztalhoz, hogy elpakoljam azt a kisebb káoszt, ami a vacsoránk során keletkezett.
- Szerintem ne állj meg ennél – ajánlottam, mivel Katherine sokszor túl hamar döntött valami felől, még mielőtt kipróbált volna mást is. – Ezt mondtad az otthoni sushis-ról, de a központi cukrászdáról is – emlékeztettem, mire ő rögtön fintorogni kezdett. – Aztán pár hétre rá elmentünk máshova és hirtelen nem is akartál hallani már a másik helyről – néztem rá azzal az idegesítő, ismerlek már jól arckifejezésemmel.
- Te vagy a legrosszabb lakótárs, ugye tudsz róla? – mérgelődött játékosan, mint egy öt éves, miközben karba tette a kezeit. Néha tényleg olyan volt ilyenkor, mint egy óvodás, s nem pedig egy tizenkilenc éves főiskolás.
- Várd ki az év végét drágám – kacagtam el magam, miközben ő a fejéhet kapott. – Aztán pedig a maradék két évet, és a továbbképzést is – erre már rögtön ráhajtotta a fejét a konyhapultra és a két tenyerével befogta a fülét. Ezt csinálta minden egyes alkalommal, amikor nem akart többet hallani. – Na, gyere pupák, tegyük lakhatóvá a nappalit és a fürdőszobát is – álltam fel a helyemről, miközben ő is, csak azzal a kivétellel, hogy ő közbe szüntelenül morgott a bajsza alatt.
Este kilenc órára járt, amikor már mindennel meglettünk. Körbenéztünk a berendezett, számunkra tökéletesen kicsinosított lakáson és győzelemittasan összepacsiztunk. A nappalink szürke és fehér színekben pompázott, ami mindkettőnknek tetszett. A helyiség közepén volt a hatalmas szürke kanapé, előtte egy kisebb üveg asztallal. Katherine ragaszkodott hozzá, hogy a kanapé mellé kerüljön egy kisebb asztalka, melyre egy lámpát helyezett. Nekem még volt a szobámban két kisebb fehér, kerek és mintás fotel, amit az asztal másik oldalára tettem. A kanapé hátánál levő falon polcok voltak, rajta pedig képek és különböző emléktárgyak, leginkább nyaralások alkalmával szereztük be őket. A kanapéval szemben levő falon volt a hatalmas tévé, aminek mindketten örültünk. Nem töltöttünk kifejezetten sok időt a tévé előtt, de néha nagyon jó volt megnézni egy-egy érdekesebb filmet vagy sorozatot.
A fürdőszoba egyszerű volt, ahol a fehér szín dominált. Volt benne egy kisebb kád, mellette egy zuhanykabinnal. A zuhanyzó mellett volt a WC, a káddal szemben pedig a mosdókagyló, amely fölött volt egy egész nagy tükrös szekrénysor. Mindketten meg voltunk elégedve az új lakásunkkal.
- Alig várom már, hogy megkezdődjön az egyetem – mondta Katherine mielőtt elvonult volna a szobájába aludni.
- Én is – feleltem mosolyogva, miközben én magam elé képzeltem az első egyetemes órákat, és persze a különböző egyetemen kívüli programokat. Én is nagyon vártam már.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés