-
Nahát, kit látnak szemeim? – szólalt meg végül Carlisle kérdőn, arcán pedig meglepettség látszódott. Én abban a pillanatban, képtelen voltam bármit is mondani neki. Ott álltunk az emeleti folyosón, teljesen egymásba gabalyodva. És én azt kívántam, bárcsak igy maradhattunk volna örökre.– Minek köszönhetem ezt a kellemes és egyben váratlan meglepetést? – kérdezte már suttogva, én pedig megpróbáltam összekapargatni a maradék gondolataimat, melyek össze-vissza kavarogtak a fejemben. Egyszerűen képtelen voltam tisztán gondolkodni a jelenlétében. Akárhányszor ránéztem a tökélestes, férfias vonásaira, a lábaim megremegtek, mintha kocsonyából lettek volna. Ilyenkor magamra sem ismertem.
-
Kissé hosszú történet – feleltem őszintén és kissé rekedtesen, miközben ő halványan elmosolyodott. Ekkor vettem csak észre, hogy a két keze a derekamon pihent, miközben az enyémek az ő mellkasán voltak. Egy sötétkék, feltűrt ujjú inget viselt, de még rajta keresztül is tökéletesen érezni lehetett mennyire kidolgozott volt a teste. Nekem meg pont az izmos férfiak voltak a gyengéim. És nem mellesleg a szőkék. Egyszóval az olyanok, mint ő.
-
Mi lenne, ha bemennénk a dolgozószobámba, ahol kényelmesen leülve elmesélhetnéd azt a hosszú történetet? – kérdezte, miközben egyenesen a szemembe nézett, én pedig kapva az alkalmon, hogy vele lehessek, beleegyezően bólintottam. A lányok úgyis ellesznek még egy darabig. Lehetőleg nélkülem is.
Nem voltam képes neki nemet mondani. Főleg miközben elvesztem azokban a gyönyörű aranyszín szemeiben. – Erre tessék – engedett el finoman, mutatva az utat, majd nem sokkal később elindultunk a dolgozószobája felé. Pár méter után megálltunk, aztán hirtelen kinyitott előttem egy hatalmas ajtót és igazi úriember módjára előreengedett.
-
Ez lenne a dolgozószobám – szólalt meg büszkén, miközben én körülnéztem a helységben. Nem teljesen igy képzeltem el egy átlagos dolgozószobát. Nem találtam rá szavakat. Mindent lehetett rá mondani, csak azt nem, hogy egyszerű és unalmas.
A falakat mindenhol könyvespolcok borították. De még igy is volt két teljes fal, ami csak üvegből volt. Ettől a szoba teljesen világos volt és jóval tágasabbnak is tűnt. Amint beléptem megcsapott az a jellegzetes könyv illat, mintha egy könyvtárban lettem volna. Nem is csoda, hisz több száz könyv lehetett a polcokon, hacsak nem ezren felül. Az egyik üvegfallal szemben volt egy hatalmas íróasztal két székkel, a másiknál pedig egy nagyobb, fehér bőrkanapé. Furcsa mód otthonosan mozogtam körbe, pedig először jártam ott. Szemem sarkából láttam, ahogyan Carlisle mosolyogva nézett engem, ami engem is megmosolyogtatott.
Pár polcot átvizsgálva, észrevettem néhány ismerős könyvet. Regényeket és verseskötetet, melyek otthon nekem is mind meg voltak. De egy könyv mégis kitűnt a többi közül és az közelebbről is meg akartam nézni. Így engedélyt kérve ránéztem a kötet tulajdonosára, aki látszólag értette a ki nem mondott kérésemet, mivel nem sokkal később bólintott. William Shakespeare műve volt, mely felkeltette a figyelmemet, azon belül pedig a Romeó és Júlia színműje. Amikor kinyitottam a könyvet, teljesen ledöbbentem.
-
Egy dedikált első kiadású könyv, William Shakespeare-től? – hüledeztem, miközben a könyvre meredtem. Kissé régies és megviselt volt már, de ahhoz képest aránylag jó állapotban. – Ez most komoly? – fordultam elcsodálkozva Carlisle felé, miközben ő lassan odajött mellém. Belelapoztam a műbe, de kissé nehéz volt megérteni a régies nyelvet, amelyben íródott. Nem hittem el, hogy egy ekkora értéket tartottam a kezemben. Rengeteg ideig kutattam egy első kiadás után, de sikertelenül. Dedikált példányt pedig kizárólag csak könyv kiállításokon lehetett látni. És nekem pedig a kezemben volt az egyik ilyen példány.
Carlisle óvatosan elvette tőlem a könyvet, majd a szabad kezével megfogta a jobb kezemet és odavezetett a kanapéhoz. Mindketten leültünk egymás mellé, ő pedig lapozgatni kezdte a könyvet. Miután megtalálta azt, amit keresett, megköszörülte a torkát és olvasni kezdett. Teljesen elcsodálkoztam rajta, amikor a régies nyelvet olvasta, különösebb nyelvi gond nélkül. Így se értettem sokat, de nem is ez volt a lényeg. Ő volt a lényeg, ahogyan olvasott. Úgy adta elő, mint egy tökéletes színművész. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. De az igazat megvallva nem is akartam.
Pár perc felolvasás után, végül bezárta a könyvet. Egyszerűen nem tudtam szóhoz jutni, Csak szüntelenül mosolyogtam. Ekkor még azt hittem, hogy befejezte, de aztán ismét meglepett. Egy olyan részt idézett belőle, amit én is kívülről tudtam, és értettem is, mivel már a modern változatban mondta. Miközben a sorokat mondta, az arany szempár ismét belefúródott az enyémbe.
,,De pszt! A fény egy ablakban kigyúlt.
Az ott kelet, és Júlia a nap!
Süss fel, szép nap, és kergesd el a holdat,
Mi látva, hogy te szebb vagy nála sokkal,
Az irigységtől sárgul odafönt.
Ő az! Ó, ő az, ő, az én szerelmem!
Csak nem tud róla még.
Mond valamit, de nem hallom. Sebaj,
A pillantása szólít. Felelek.
Mit képzelek, hát nem hozzám beszél!
Ha szeme csillag volna fönt az égen,
Hát azt gondolnák szegény madarak,
Hogy felvirradt a hajnal hamarabb.
Hú, arcát most kezére fekteti.
Bárcsak lehetnék kesztyű a kezén
Arcához érni...,,
-
Jaj nekem – idéztem suttogva, válaszolva az előbbire idézetre, miközben éreztem, ahogyan Carlisle egyik keze a jobb kezemre tévedt, másik kezét pedig felemelte és kézfejével végigsimított az arcom bal oldalán.
Én finoman megremegtem és lecsuktam a szememet. Csak akkor nyitottam ki újra, amikor a kezével az állam alá nyúlt és hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkamon. Pillantásunk azonnal találkozott. De nem sokkal később tekintettem az ajkai és a szeme között kezdett vándorolni, felváltva. Az ajkai annyira hívogattak engem, hogy nem szerettem volna mást, csak az ajkait az enyémen érezni. Mintha kiolvasta volna a fejemből, a következő másodpercben már ő is jártatta a szemét az ajkam és a szemem közt. Nagyon lassan felém hajolt, de mindvégig tartottuk egymással a szemkontaktust. A szívem olyan vad tempóban vert, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. De ez szerencsére nem történt meg.
Egy igazi örökkévalóságnak tűnt, amig ajkaink végre találkoztak egymással. Az ajkai kissé hidegek és keményebbek voltak, de ez egyáltalán nem zavart. Abban a pillanatban amint ajkaink találkoztak, mintha hirtelen ezernyi apró szikra keletkezett volna, a testem minden egyes porcikájában. Csodálatos érzés volt, egyszerűen leírhatatlan. Valahol már vártam azt, hogy mikor szakit minket újból félbe Katherine, vagy esetleg valaki más, de ez szerencsére nem történt meg. Helyette egy elég finom szájra pusziból pillanatok alatt, egy igazi forró csókcsata fejlődött ki. Nem is emlékeztem rá, hogyan került az egészséges kezem a hajába, amely olyan selymes volt, mintha bársonyból lett volna. Az ajkaink tökéletes szinkronban mozogtak egymással, pedig nem voltam egy csókkirálynő soha. Vele viszont egészen más érzés volt az egész.
Elég közel voltunk egymáshoz, de Carlisle egyik kezével a hátam köré nyúlt és teljesen magához vont, viszont az ajkai egy pillanatra sem hagyták el az enyémet. Mivel nekem már lassacskán szükségem volt némi levegőre, ezért nem sokkal később szétváltak az ajkaink, de a homlokunkat összeérintve hagyta. Ettől mosolyognom kellett és láttam rajta, hogy ő is mosolygott. Mind a ketten úgy ziháltunk, minta lefutottuk volna a maratont. De hirtelen tudatosult bennem valami. Ettől pedig azonnal lehervadt a mosolyom, amit ő is észrevett, mert arcára aggodalom ült ki.
-
Ezt nem lenne szabad – ziháltam halkan és kissé szagatottan, miközben ő félre söpört egy kósza tincset az arcomból majd lágyan a fülem mögé simította. Az én kezem a hajából a nyakára vándorolt, azán a kemény, hideg mellkasán pihent meg. Hiába tudtam, hogy ami az imént történt közöttünk az tiltott dolog volt, valahogy nem tudtam elszakadni tőle. És amint észrevettem ő sem tőlem.
-
Miért mondod ezt Bella? – kérdezte a nevemen szólítva engem, miközben arcán hirtelen jött bánat suhant át. Nem akartam őt megbántani, mert kedveltem őt, nagyon is. Nem akartam szomorúnak se látni, és fájdalmat se szerettem volna neki okozni. Azt egyszerűen nem tudtam volna elviselni. – Valami rosszat tettem talán? – tette fel az újabb kérdést halkan, én pedig halványan megráztam a fejemet, miközben a homlokunk még mindig össze volt érintve egymással.
-
Dehogyis – feleltem gyorsan, miközben fejemet a vállára hajtottam, ő pedig mindkét kezével átölelt engem. – Csak félek tőle, hogy te tanár vagy én pedig elsőéves hallgató az egyetemen. Ebből elég nagy botrány lenne, ha esetleg kiderülne a dolog. Nem beszélve, hogy a kórházi munkádra is hatással lenne, pláne hogy a páciensed is vagyok. Nem akarom, hogy bármi gondod is legyen ebből – vallottam be azt, ami már a Katherine-el való beszélgetés során is feljött. Láttam Carlisle-on, hogy elgondolkodott egy pillanatra, de aztán furcsa módon elmosolyodott, amivel teljesen összezavart engem. Szerencsére volt olyan kedves és nem sokkal később elmagyarázta a dolgokat nekem is.
-
Megértem a félelemeidet – kezdett bele, majd sóhajtott egyet. – Az egyetem etikettje tényleg megemlít egy bizonyos szabályt miszerint egy hallgató és egy őt tanitó tanár között nem létesülhet párkapcsolat – mondta, nekem pedig egyből borzalmas kedvem lett. Szomorúan lehajtottam a fejemet, de ő az állam alá nyúlt és felemelte, hogy a szemembe nézhessen. – De én csak ideiglenesen tanítok az egyetemen így csak egy bizonyos ideig kellene elővigyázatosnak lennünk – tette hozzá, én pedig halványan elmosolyodtam. – Úgy érzem, valami elkezdődött közöttünk és nem szeretném már az első akadály miatt feladni – vallotta be, miközben megpuszilta az orromat, amitől egyből jobb kedvre derültem.
-
Én is pont ugyan ezt érzem – vallottam be kissé szégyenlősen, mire ő szélesen elmosolyodott. – Akkor mi most? – kérdeztem majd magamra mutattam aztán rá, ő pedig feltartotta a mutatóujját, hogy várjak egy pillanatot. Én pedig azt tettem, amire kért.
-
Igen, nyugodtan veheted úgy, hogy mi mostantól együtt vagyunk – felelte, én pedig legszívesebben világgá kürtöltem volna a boldogságomat, de egyelőre mindenképpen tilos volt. – De szeretnélek elhívni egy randevúra, ha nincs nagyon ellenedre a dolog – tette hozzá, miközben kissé eltolt magától, de csak azért, hogy jobban láthassa a reakciómat. Egy kis félelmet véltem felfedezni az arcán, amikor hosszas gondolkodásba kezdtem és nem adtam rá azonnal választ. Félt attól, hogy esetleg visszautasítom?
-
Rendben, elfogadom a meghívást - feleltem egy szikrázó mosollyal az arcomon, ő pedig szorosan magához vont és újra bekebelezte az ajkaimat. Ennél boldogabb napot kívánni se kívánhattam volna magamnak.
Már lassan sötétedni kezdett, de mi még mindig egymással voltunk elfoglalva. A csókcsaták között elég sokat beszélgettünk, hogy jobban megismerhessük a másikat. Én minden kérdésére válaszoltam, ahogyan ő is az enyémekre. Kiderült, hogy a kedvenc színé kék volt, szeretett olvasni, ami valahol egyáltalán nem lepett meg. Hiszen a dolgozószobája tele volt könyvekkel, orvos volt és tanitói diplomával is rendelkezett. Imádott kirándulni és utazni, de munkája miatt nem sok ideje maradt szabadon. Katherine és a két Cullen lány teljesen kiment a fejemből. Csodálkoztam rajta, hogy nem indultak megkeresni, hisz talán már több órája Carlisle dolgozószobájában voltam.
-
Nem válaszoltam meg a korábbi kérdésedet – jutott hirtelen eszembe az első kérdése, miután belebotlottam a folyosón. Egymás mellett ültünk, a jobb kezem az övében, a gipszes pedig az ölemben pihent. Ő bólintott, igy én megválaszoltam a megválaszoltalanul maradt kérdését. – Katherine elráncigált vásárolni és ruhát próbálni a közelgő gólyabálra – mondtam, miközben a szemeimet forgattam, amin elnevette magát. – A ruhakölcsönző boltban volt a kisebbik nevelt lányod, Alice és még akkor ismeretlenül is segített nekünk megtalálni a tökéletes ruhánkat. Együtt elmentünk egy kávézóba, ahol aztán megismertük Rosalie-t is, és meghívtak minket ide, hogy megfelelő kiegészítőket keressünk a beszerzett ruhákhoz. Választhattam, vagy ez, vagy pedig egy újabb vásárlás. Hát én az elsőre tettem le mindenképpen a voksomat, de akkor még nem tudtam, hogy milyen jól is döntöttem – tájékoztattam Carlisle-t, aki mindvégig kuncogott, de a végére szélesen elmosolyodott.
-
Ugye tisztában vagy vele, hogy Katherine nagyon hamar rá fog jönni, hogy mi ketten együtt vagyunk? – kérdezte nevetve, miközben a kézfejemet simogatta. Hogy neki mennyire igaza volt. Katherine néha sokkal rosszabb volt, mint egy szaglászó kopó. Rögtön kiszagolta, ha valamit eltitkoltak előtte. Pláne, ha még vele együtt is élt az illető, aki nem volt más, mint én.
-
Nagyon is – feleltem kissé morogva. – Már ő jóval azelőtt tudott dolgokat, mielőtt én egyáltalán saját magam rájöttem volna – tettem hozzá már nevetve, mire ő is nevetni kezdett. – Viszont a te fogadott gyerekeidnek is gyanús leszel – böktem mellkason finoman a gipszes kezemmel, ő pedig a kanapé támlájának dőlt.
-
Nincs kizárva – felelte az ellenállhatatlan féloldalas mosolyával. – Előttük is talán ugyanolyan nehéz bármit is eltitkolni, akárcsak a te barátnőd elől – tette hozzá sóhajtva, én pedig teljesen meg tudtam érteni őt. Katherine nem volt egy egyszerű eset, de neki négyen is itt voltak.– Szerintem először ismerjük meg jobban egymást. Idővel, ha jónak látjuk, elmondhatjuk nekik is. Feltéve, ha addig nem jönnek rá maguktól – mondta, én pedig beleegyezően bólintottam.
Már épp egy csókot szerettem volna Carlisle-nak adni, amikor ismerős hangokat hallottam a folyosó irányából. Még zárt ajtónál is tökéletesen hallottam Katherine kislányos nevetését és a lányok társalgását. Megpróbáltam elfojtani a feltörekvő nevetésemet, mert nem akartam máris lebuktatni magunkat. Ő nem könnyitette meg a helyzetemet, mivel csiklandozni kezdte az oldalamat, amitől akarva – akaratlanul majdnem elsikkantottam magam. Csak akkor hagyta abba, amikor kissé szúrósan ránéztem, és ingattam a fejemet. Felnőtt férfiból hirtelen átcsapott egy bolondos, fiatal fiúba. Nem mintha nem tetszett volna ez az oldala is. Sőt.
Amikor már nem hallottunk beszélgetést, felálltunk a kanapéról és odamentünk az ajtóhoz. Carlisle óvatosan, résnyire kinyitotta az ajtót, én pedig az előbbiért mindenképpen meg szerettem volna leckéztetni valamilyen formában. Amikor kicsit jobban kinyitotta a dolgozószobájának az ajtaját, finoman meglöktem őt, mire ő a hirtelen jött cselekedetemtől majdnem a földön találta magát, de ügyes volt, hamar visszaszerezte az egyensúlyát és kiegyenesedett. Felém fordulva felvonta a szemöldökét, én pedig fütyörészve ide- oda néztem, kezeimet pedig átfontam a testem előtt, mintha nem én lettem volna. Megpróbáltam a nevetésemet visszaszorítani és szerencsére valamelyest ez sikerült. A lányok valószínűleg lent lehettek a földszinten a fiúkkal, mivel több hang is felszűrődött onnan. Mielőtt lementünk volna az emeletről, váltottunk egy gyors csókot és csatlakoztunk a többiekhez.
Amikor lementünk, megpróbáltunk hétköznapian viselkedni, mintha az utóbbi pár órában nem történt volna semmi. Mindenki minket nézett, Katherine, Jasper és Emmett felvont szemöldökkel, Alice, és Rosalie pedig egy széles vigyorral az arcukon. Furcsán meredtünk egymásra Carlisle-al, majd megvonva a vállainkat szétváltunk egymás mellől. Én Katherine mellé léptem, ő pedig a konyha irányába ment. Máris hiányoltam magam mellől.
Mivel már elég későre járt, elbúcsúztunk a Cullen családtól. Carlisle-tól kaptam az arcomra két búcsúpuszit, mire elpirultam. Szerencsére a lányok nagy beszélgetésbe voltak, a fiúk pedig Katherine autóját nézték meg közelebbről, igy ők ezt nem láthatták. Egy hosszasra nyúlt búcsúzkodás után beültünk az autóba és hazamentünk.
Katherine egész úton a két lányról beszélt, hogy mennyire jó fejek meg nagyon jól érezte magát velük, és hogy máskor is eljöhetnénk hozzájuk. mert elmondása szerint bármikor szívesen látnak minket. Arról hogy én mégis hol voltam egyáltalán nem esett szó, de legbelül tudtam, hogy Katherine-nek mindig is megvoltak a kiderítésre a sajtos módszerei. Csak az volt a kérdés, hogy melyiket fogjak bevetni ellenem.
De egy dologban eltökélt voltam. Minden áron meg akartam tartani magamnak ezt az óriási titkot. Mert ha erre fény derül, akkor abból nem akármilyen bonyodalmak születhetnek. És ez még semmi féle képpen nem derülhetett ki. Viszont én ennek ellenére se lehettem volna ennél boldogabb.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
