- Te? – kérdeztem teljesen ledöbbenve, aztán éreztem, ahogy a talaj kicsúszott a lábam alól és ismét elnyelt a sötétség.

Amikor magamhoz tértem, nagyon lassan kinyitottam a szemeimet. Egy halványan megvilágított helyiségben találtam magam. Nem emlékeztem semmire. Egyáltalán semmire. Még arra sem, hogyan kerültem ide, vagy konkrétan mi történt velem, mielőtt és miután elájultam. Óvatosan felültem az ágyon, majd lassan, szemügyre véve mindent, körbenéztem.

Egy szoba lehetett, amiben jelenleg voltam, olyan nagy volt, hogy kényelmesen el lehetett férni benne. Sajnos a lámpa világítása nem volt elég erős ahhoz, hogy a színét jól láthassam, de valami azt súgta, hogy sötét rózsaszín lehetett, vagy esetleg világos lila. Az ajtóval szembe volt egy eléggé tágas ablak, amin úgy ahogy, de valamennyire kiláttam. Sötét volt, ami azt jelentette, hogy még éjszaka volt, vagy legalábbis késő este. Az ablak mellett jobb oldalon volt egy hatalmas ágy, amin ültem. Mellette egy kisebb éjjeliszekrény, amelyen rajta volt a jelenleg világító éjjeli lámpa és egy pohár víz. Az ágy végében egy nagyobb íróasztal volt, amin láthatóan egy eléggé érintetlen laptop pihent. Az ablak bal oldalán egy hosszú szekrénysor állt, mellette pedig egy újabb ajtó volt, ami ki tudja hova vezetett.  A két ajtó között, egy hatalmas tükör állt.

Végignéztem magamon. Ugyanaz a sötétkék farmer, fekete póló és sötétkék kardigán volt rajtam, ami a grillezés alatt is. A grillezés. A lányok. Arra emlékeztem, hogy a grillezés után elmosogattam, amíg a lányok felmentek telefonálni, de annyi. Aztán teljes filmszakadás. Hol lehettem egyáltalán? Forksban vagy esetleg máshol? Mert az egy biztos volt, hogy nem a szobámban voltam. Sőt, nem is abban a házban ahol laktam. De akkor mégis hol voltam, és ki hozhatott engem ide?

Ezek a kérdések cikáztak a fejemben, miközben óvatosan az ágy szélére ültem. Épp fel akartam állni, amikor hirtelen léptek zaját hallottam meg.  Rögtön az ajtó felé fordítottam a fejemet és az ajtóra szegeztem a tekintetemet.  Pár másodperc elteltével az ajtó lassan kinyílt, majd egy magas alak lépett be rajta. Lélegzetvisszafojtva néztem, hogy ki lehetett az, amikor végül megláttam.

Ugyanaz a szőke ficsúr volt, akit a reptéren láttam, akinek nekitoltam a kosaramat az első napomon a szupermarketben, és aki olyan ellenszenves pillantást küldött felém még aznap. De mégse ez zavart a legjobban, hanem az, hogy mit keresett ő itt. Valami mégis azt súgta, hogy köze volt ahhoz, hogy itt voltam. Tűzbe mertem tenni a kezemet.

Miután belépett, halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd kényelmesen nekidőlt az ajtókeretnek. Karba tett kezekkel nézett felém, félig meddig mosolyogva, de mégis kissé komolyan. Ha nem lett volna már az elején annyira ellenszenves, akkor azt mondtam volna rá, hogy eléggé dögösen nézett ki. Gondolatban gyorsan megráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezt a bugyuta gondolatot, ami átfutott az elmémen, majd nem sokra rá lehajtottam a fejemet. Semmi kedvem nem volt ránézni erre a fickóra. Épp meg akartam, szólalni, de ő gyorsabb volt, így sikerült megelőznie.

- Elég sokáig ki voltál ütve, hogy érzed magad? – hallottam meg a hangját, ami eléggé barátságosan és lágyan csengett, ahhoz képest, hogy a múltkor hogyan nézett rám. De mintha hallottam volna már valahol ezt a hangot. De mégis hol?

- Kissé kába vagyok még, de azon kívül megvagyok, köszönöm – feleltem, miközben felnéztem rá. Tekintetünk azonnal találkozott. A szeme olyan kéken csillogott, hogy még a halvány megvilágításban is jól láttam, hogy mennyire kék. Egy fehér pólót viselt, mely rásimult, kiemelve eléggé izmos alakját, valamint egy világoskék farmert és egyszerű sportcipőt. – Hol vagyok? – kérdeztem már-már félénken újból körbenézve.

- Egy szobában – felelte, miközben leült az íróasztal előtt található székbe. Vajon honnan gondoltam, hogy ezt a választ fogom kapni? Hát, ha ő így, hát akkor én is. Ketten kell ezt a játékot játszani. Hasonlított a viselkedése egy kissé a mostohaapáméhoz. Hát akkor már előre szólok, hogy rossz lóra tettél ficsúrka.

- Pontosabban, ha lehet? – kérdeztem vissza kis éllel a hangomban, amit azonnal észrevehetett, mert a következő pillanatban gúnyosan elvigyorodott. Olyan volt, mint az időjárás, ezt már alapból észre lehetett venni. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Tényleg olyan volt, mint Charlie.

- Egy épület szobájában vagy, de valójában nem is ez a lényeg – váltott komolyabb hangnemre, ami belém fojtotta a következő kérdést, amit fel akartam neki tenni. Elkerekedett szemekkel vártam a folytatást, ami nem váratott sokáig magára. – Mire emlékszel? – nézett rám, én pedig kutakodni kezdtem az emlékeim között.

Már majdnem válaszoltam volna, hogy nem igazán emlékszem semmire, de végül bevillantak az emlékek. A mosogatás közbeni farkasvonyítás hangja. A leírhatatlan erő, amely az erdő felé vonzott. A bokrok közül előbukkanó hatalmas, lila szemű, szürke farkas. A farkas harapása. Az első ájulásom. Az idegen az erdőben, aki nagyon furcsa volt, vörösen izzó szemekkel. Az engem körülvevő lila csillogás. A hirtelen megváltozott külsőm. Az ismerős hang a fejemben, ami utasításokat adott. A megmagyarázhatatlan, hirtelen kapott képességek, amik segítettek abban, hogy megsemmisítsem azt az alakot. A bokám, ami annyira fájt, most egyáltalán nem, mintha meg se történt volna. Ő, a szőke hajú srác, aki az erdő szélén állt. Minden eszembe jutott.

- Mi történt velem? – kérdeztem dadogva és szinte suttogva, magam elé bámulva. Arra nem számítottam, hogy elég hangosan mondtam ahhoz, hogy ő is meghallja. Nem értettem mi volt ez az egész, de volt egy érzésem, hogy ő pontosan tudta.

- Én szolgálhatok a válaszokkal, amiket most keresel – mondta egy halvány, de mégis biztató mosollyal az arcán, miközben felnéztem rá. Körülbelül úgy nézhettem rá, mint egy komplett idióta, aki kételkedett a saját épelméjűségében. – Ne haragudj, de még nem mutatkoztam be – tette hozzá, miközben felállt a székről, majd odajött elém, és kinyújtotta felém a jobb kezét. – A nevem Elliott Grant.

- Bella – mutatkoztam be röviden, miközben mosolyogva elfogadtam a felém nyújtott jobbot.

- Isabella Lilly Roberts – mondta ki a teljes nevemet, ami teljesen ledöbbentett. Honnan a jó égből tudta ez a srác a teljes nevemet? Semmi papír nem volt nálam, még a telefonom se. Akkor mégis honnan tudta? – De tudom, hogy jobban szereted, ha Bellának szólítanak.

- Honnan… – kezdtem, de ő vigyorogva hirtelen félbeszakított.

- Hogy honnan tudom? – kérdezte vissza még mindig mosolyogva, én pedig még mindig kikerekedett szemekkel bólintottam. – Onnan, hogy mindent tudok rólad, beleértve azt is, hogy mi történt veled ma este – válaszolta, nekem pedig még jobban elkerekedtek a szemeim. Na, erre már tényleg kíváncsi voltam. Miket tudott rólam ez a fiú, akit Elliottnak hívtak, amit más nem tudott, de ő igen. Legalábbis a barátnőimen és anyámon kívül senki más. A nagyi, de ő már biztosan nem élt.

- Mindent tudni akarok. Most azonnal – mondtam teljes határozottsággal a hangomban, az utolsó mondatot pedig szinte sziszegtem. – Azt meg pláne, hogy mit tudsz te, amit én még nem.

- Csak egy dologra kérlek – mondta, mire sóhajtott egyet, miközben leült mellém, úgy hogy egymással szembe legyünk. – Ha sok lesz neked az, amit most mondani fogok a számodra, feltétlenül szólj – kötötte ki a feltételét, én pedig beleegyezően bólintottam. – Nem szeretném, ha túlságosan kiakadnál, vagy ha egyenesen kiszaladnál a világból.

- Eddig se tettem – vontam meg a vállamat. – Szerintem meg tudok azzal birkózni, amit tudatni fogsz velem, bármi is legyen az – biztosítottam, ő pedig bólintott egyet.

- Remélem, hogy igazad lesz – felelte Elliott komoly hangon. – Először azt szeretném pontosan tudni, hogy mire emlékszel – tette hozzá.

Elmondtam neki mindent, ami eszembe jutott. A farkasvonyítástól, egészen addig, amíg meg nem láttam őt az erdő szélén, amikor kiléptem. Ő csendben volt végig és figyelmesen végighallgatott. Bár az állandó bámulása kicsit zavart, de a végére már egészen hozzászoktam. Amikor végeztem a részletes beszámolóval, elgondolkodott egy pillanatra, aztán megszólalt.

- Néztél már tükörbe amúgy? – kérdezte, én pedig nemlegesen megráztam a fejemet. – Akkor szerintem épp itt lenne az ideje – intett a tükör felé, mire én lassan felálltam az ágyról, majd a tükörhöz mentem.

Belenéztem a hatalmas tükörbe. Gondoltam, hogy azért mondja, hogy lássam, mennyire nyúzottan nézek ki, de egyáltalán nem voltam az. Amikor viszont megláttam a tükörképemet, egyenesen a frász kerülgetett. Egy egészen más látvány fogadott, mintha nem is én lettem volna. A barna hajam közül szürke farkas fülek kandikáltak ki két oldalt. Ha még ez nem lett volna elég, a megszokott barna szemszínem helyett, lila szemek néztek vissza rám. De mégis a legutolsó dolog verte ki nálam a biztosítékot. Ahogy végignéztem magamon, hátul egy elég észrevehető szürke farkas farok virított. Na, ekkor kerültem igazán sokkos állapotba. Mit keresett rajtam egy farkas farok? Úr Isten!

- Mégis mi a fene történik velem? – sikítottam hisztérikusan, miközben próbáltam letépni magamról a füleket meg hátulról a farkat, de azzal nem számoltam, hogy nem kis fájdalmat okozok ezzel saját magamnak. – Áu! – jajdultam fel hirtelen, miközben térdre rogytam, majd pillanatokon belül a sírás is fojtogatni kezdett. Nem sokkal később észrevettem, hogy Elliott mellettem ült a padlón. Tehát erre értette azt, hogy ne akadjak ki és ne szaladjak ki a világból? Hát most legszívesebben azt tettem volna. De mégse tehettem. Helyette inkább meg akartam tudni, hogy mi okból néztem ki ilyen furcsán. – Mi a jó ég ez? – nyögtem ki sírós hangon, miközben Elliott a kezembe tett egy papír zsebkendőt.

- Először is nyugodj meg kérlek – mondta lágyan, miközben megtöröltem a szemeimet és vettem egy pár mély levegőt, hogy megnyugodjak. – És ha gondolod, most fordulj hátra - utasított mosolyogva, én pedig nem sokkal később megtettem, amire kért.

- Eltűntek! – örvendeztem, mint egy gyerek, fülig erő mosollyal az arcomon. – Eltűntek a fülek, a fura szemszín és a farok is – ugrottam fel örömömbe, de mire újra a tükörbe néztem, már megint ott virítottak rajtam. – Oh, ne már! – lombozódtam le újra, mire a füleim is lekonyultak, ami kissé ijesztő volt. – Ezek sose fognak eltűnni rólam? Mármint úgy értem végleg – kérdeztem reménykedve, mire Elliott kuncogva elfordult, ami kissé feldühített. Egy aprócska, de mégis hallható morgás hagyta el a tokrom mélyét. A következő pillanatban rögtön odakaptam a kezemet a szám elé, mire Elliott jóízűen elnevette magát.

- Amíg nyugodt maradsz, addig minden rendben lesz, és újra visszanyered a régi formádat – állt fel a padlóról, majd leült az ágy szélére. – Ami az elváltozásokat illeti, végleg nem fognak eltűnni – tájékoztatott, mire én elkerekedett szemekkel fogadtam a válaszát. – Gyere Bella, ülj le, aztán mindent elmondok, amit tudnod kell erről az egészről.

Lassan odasétáltam az ágyhoz, aztán helyet foglaltam a szélén, Elliottól nem messze, de úgy fordultam, hogy vele szembe legyek. Elmondott mindent, ami inkább úgy hangzott, mint egy eléggé hihetetlen történet, ami csak a mesékben létezik. Csak az volt a baj, hogy ebből a meséből, vagy nevezzük inkább rémálomnak, mert jobban illett rá, nem lehetett felébredni, mert már teljesen ébren voltam. Már túlságosan is ébren voltam, ha úgy vettük.

Kiderült, hogy pontosan mi történt velem. Vámpírvadász lettem. Egy olyan természetfölötti lény, mely különböző képességek és erők segítségével harcolhatott a vámpírok ellen. Természetfölötti. Vámpírvadász. Vámpír. Képességek. Ezektől a szavaktól szabályosan kirázott a hideg. Sohasem hittem az ilyesféle lények létezésében. Erre tessék, én is egy lettem közülük. Kezdtem magam úgy érezni, mintha belecsöppentem volna egy elég hitelesre sikerült fantázia filmbe vagy könyvbe.

Nem hittem túlságosan a természetfölöttiben. Talán ezért is volt nehéz elhinnem, ami velem történt. De most mégis elhittem. Túl sok volt a bizonyíték, ami alátámasztotta a kételyeimet. Elliott részletesen elmagyarázta nekem a dolgokat. Ha szükség volt rá, akkor többször is megismételte, amíg teljesen fel nem fogtam.

Az erő, ami az erdőbe vonzott, az nem más volt, mint a végzetem. Ez megmagyarázta az akkor hirtelen jött nagy mennyiségű bátorságot és vakmerőséget.  Mégis a farkas volt a legfontosabb szereplő ebben a történetben. Neki köszönhettem azt, hogy vámpírvadász lettem. A vonyításával csalogatott ki a házból, aztán a természetfeletti tette dolgát, és vezérelt oda, ahova kellett. A farkas kis tétovázás után megharapott, ami jelezte, hogy engem választott ki, hogy hordozzam a vámpírvadász gént. A legérdekesebb viszont az volt, amikor megtudtam, hogy valamelyest módosult az emberi DNS-em. A farkas harapása által megkaptam egy veszélyeztetett állatfaj DNS-ét, ami nem más volt, mint a szürke farkas.

Innen már egész könnyű volt következtetni. A DNS miatt volt a sok látszólagos változás. A semmiből előbukkanó fülek, farok és a furcsa, szemet szúró lila szemszín. Ezeket még valahogy meg kellett szokni. Főleg a miatt, mert ezek az előbukkanó, valamint másságról árulkodó jelek, akkor jöhettek a leginkább a felszínre, ha a DNS-t hordozó személyben bizonyos érzelmek túltengtek. Ilyen volt, ha nagyon boldog volt az illető, vagy mérges, de akár melankolikus állapotában is előjöhettek ezek a bizonyos jelek. Ez egy kissé kiakasztott, mert így nehéz volt bármit is tenni, ha véletlenül megtörtént a baj, és előjöttek a fülek. Így könnyen észrevehették az emberek, hogy az a valaki, mint én, más voltam. Teljesen más, mint az átlag.

De szerencsére volt rá megoldás. Sok odafigyelést és önkontrollt igényelt, de megoldható volt, hogy a kis fülecskék és a farok ne jöjjön elő olyan könnyen. Viszont a szemszín az már a legkisebb szintű érzelemnél is megmutathatta magát. Ahogy az érzelem túltengett az emberben, olyan mértékben mutatkozott meg a szemszínnek az árnyalata. Ha az illető csak kicsit boldog, akkor egész halvány volt, alig látszódott, ha majd kicsattant az örömtől, akkor pedig intenzívebb és észrevehetőbb lett. Ez viszont mindenképpen maradandó dolog volt, amin nem lehetett változtatni. Ami még megváltozott velem kapcsolatban, azok az érzékeim voltak, amiket jól érzékeltem nem sokkal a harapást követően. Sokkal kifinomultabb érzékekkel rendelkeztem, mint egy átlagember. Élesebben láttam, jobban hallottam, jobban éreztem az illatokat és a tapintásom is kifinomultabb lett.

Az alak, akit megöltem, az nem más volt, mint egy vámpír. A vámpírokat elég könnyű volt felismerni, izzó vörös íriszükről, sápadt kinézetükről és gránit kemény bőrükről. De még ezek mellett nagyon gyorsak voltak, az áthatolhatatlan bőrrel, természetfeletti szépséggel és erővel. Valamennyinek még különleges képessége is lehetett, ami még veszélyesebbé tehette őket. Én pedig nem olyan régen voltam egynek a karmai közt. Szép, nem mondom, szép.

- Ahogy látom, eddig elég jól kezeled a helyzetet – mondta Elliott, büszke mosollyal az arcán. – Büszke lehetsz magadra kislány – tette hozzá, én pedig döbbenten, elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Kívülről lehet, úgy tűnik. De hidd el, belül nem csinálok egyebet, csak üvöltök – vallottam be, majd nem sokra rá sóhajtottam egy nagyot. El kellett ismerjem, ha nem is neki, hanem csak magamnak, hogy sok volt ez így egyszerre. Nagyon, de nagyon sok.

- Lenne itt még valami – szólalt meg újra Elliott, nekem pedig felállt az a nem létező szőr a hátamon. Mi jöhetett még?

- Mégis mi lenne az? – nyögtem, rémült hangon, mire ő felállt és kiment. Nem sokkal később viszont visszatért a szobába, majd megállt előttem.

- Ez még hozzád tartozik – mondta mosollyal az arcán, miközben felém nyújtotta a kezét, amelyben egy furcsa medál csillogott. Szív alakú volt, ezüstös színben, egy nagy lila kővel a közepén és ugyanolyan, de kisebb kövekkel körülvéve.  Elliott a bal kezembe helyezte a medált, ami hirtelen megvillant. – Felismert téged – tette hozzá, mire a medálról, egyenesen rá néztem. A medál tökéletesen beleillett a kezembe. Olyan volt, mintha tényleg hozzám tartozott volna.

- Ezt mégis hogy érted Elliott? – kérdeztem vissza értetlenül, mivel nem igazán értettem, hogy mire értette, amit az imént mondott. – És mégis miért is tartozik ez hozzám?

- A medál a kezedben van – felelte, mire bólintottam. – Állj fel, zárd a tenyeredbe, aztán csak koncentrálj. A többit már megoldja a ritka állatfaj DNS-e, ami benned van – magyarázta, mire én tettem, amit mondott.

Felálltam az ágyról, majd a kezembe megszorítottam a már meglévő medált, aztán koncentráltam. Egy lila villanás látszott, aztán annyi volt. Legalábbis azt hittem, egészen addig, amíg magamra nem néztem. A külsőm megint teljesen megváltozott. Ugyan úgy néztem ki, mint az erdőben a tisztáson, miután a vámpír rám támadt. Odamentem a tükör elé, hogy végignézzek magamon. Elég ijesztően nézhettem ki, de ugyanakkor elég furcsán is. Erre vajon hogy fognak reagálni a lányok, ha elmondom nekik?

A lányok…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés