Fanfictionsbybella91

AJÁNLOM AZ OLDALT

Tartalom

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

Menü

Vote

Szavazás állásaLezárt szavazások

Calendar

2024. Május

Time

Visitors

Indulás: 2018-11-29

6. Ápolás

(Bella szemszög)

A történtek utáni hét nagyrészt eseménytelen volt. Pihentetni szerettem volna a kezemet, ami egyrészt ajánlott is volt, másrészt pedig voltak írásos feladataim bõven melyeket meg kellett írnom, de mivel pont balkezes voltam, így erre esélyem sem volt, de az egyetemen megértõek voltak. Viszont az összes olvasnivalót elolvastam, ami büszkeséggel töltött el. Katherine október végén hazautazott a hétvégére a szülei házassági évfordulójuk alkalmából. Nem szeretett volna engem egyedül hagyni, de miután biztosítottam róla, hogy a törött kezem ellenére is tudtam magamról gondoskodni, megnyugodott és egy rövid pakolást követõen még péntek délután hazaindult. Vasárnap kora este viszont már vissza is érkezett hozzám. Jó volt egy Katherine nélküli hétvége, de már hiányzott a folytonos pörgése. Túl nagy csend volt nélküle a lakásban, amit már alig bírtam elviselni.

Hétfõn hajnalban iszonyú torokfájással és fejfájással ébredtem, aminek semmi elõjele nem volt. Ki szerettem volna kelni az ágyból, de amint felálltam rögtön megszédültem és erõtlenül vissza is huppantam az ágyamra, a párnák közé. Eléggé rosszul éreztem magam, fõleg amikor nem sokkal késõbb kirázott a hideg, így gyorsan visszabújtam az ágyamba, a jó meleg takaróm alá, hátha elmúlik. Még szerettem volna pihenni egy kicsit az egyetem elõtt, de megnehezítette a kezem, amely sajogni kezdett és nem legutolsó sorban a kezdõdõ náthám. Kissé elszundíthattam, mert hirtelen jött kopogásra riadtam fel.

Jó reggelt álomszuszék – köszöntött Katherine szélesen mosolyogva, de a következõ pillanatban már mosolya lehervadt és aggódó arckifejezésre váltott át. – Jól vagy? – kérdezte tõlem, mire én gyengén bólogattam. – Hát egyáltalán nem úgy nézel ki – tette hozzá komolyan, miközben erõtlenül felültem az ágyban.
Jól vagyok Katherine ez csak egy kis nátha semmi komoly – feleltem rekedtes hangon, miközben már fel akartam kelni, de õ mindkét kezével visszanyomott az ágyra – Héj, mégis mit csinálsz? – krákogtam már a maradék hangommal, ami az utolsó szónál szinte teljesen elment. Olyan érzés volt a torkomban, mintha egy forró kést nyomtak volna le rajta.
Te ugye nem szándékozol így az óvodalátogatásra jönni? – kérdezte szigorúan, felvont szemöldökkel, én pedig hevesen bólogattam, mivel egy hang se jött ki a torkomon, amikor válaszolni szerettem volna. Teljesen elment a hangom és a torkom is iszonyúan fájt. – Azt nagyon gyorsan felejtsd el, de most! – tette hozzá teljesen komolyan, miközben rátette a kezét a homlokomra, ami nagyon jól esett abban a pillanatban, viszont õ nem sokkal késõbb teljesen rémült képet vágott. – Bella te szinte lángolsz. Lázas vagy és gondolom nem is kicsit – mondta miközben alaposan betakart a takarómmal, amit idõközben ledobtam magamról. – Itthon kell maradnod és ez most parancs! – mutatott rám szigorúan, fenyegetõ éllel a hangjában, mire én erõtlenül, de beletörõdve a sorsomba, lehunyt szemekkel bólintottam. Még arra se volt energiám, hogy vitatkozzam vele. Teljesen kimerített a betegség.

Egyre fáradtabbnak és erõtlennek éreztem magam a betegség hatására. Halkan hallottam, amint Katherine beszélt valakivel. Több mint valószínû, hogy az egyetemmel beszélhetett tájékoztatva õket, hogy az állapotom miatt, ma nem tudtam részt venni az óvodalátogatáson, amit persze már nagyon vártam. De sajnos betegen nem mehettem az óvodás gyermekek közé és ezt szomorúan is, de tudomásul vettem.

Amikor újra felébredtem, halk motoszkálásra lettem figyelmes. Ránéztem az éjjeliszekrényemen található ébresztõmre, ami pontosan délelõtt tíz órát mutatott. Katherine nem lehetett itthon, hacsak nem hagyta ki én miattam a látogatást. Más pedig nem lehetett itthon, csakis õ. Már épp ki akartam szállni az ágyból, amikor hirtelen megjelent az ajtóban. A szívem biztos kihagyott egy ütemet, amikor megláttam õt.

Jó reggelt Bella, hogy érzed magad? – üdvözölt, majd nem sokkal késõbb már a szobámba volt és az állapotom felõl érdeklõdött. Nagyon meglepett, hogy itt volt, egyáltalán nem számítottam rá, de õszintén szólva, jó volt újra látni. Egy fokkal máris jobban éreztem magam.
Carlisle, hogy-hogy te itt? El fogod kapni te is ezt a csúnya náthát és azt nem szeretném – támadtam le egybõl, ahelyett hogy üdvözöltem volna, de már a neve felénél elment a hangom így csak halk suttogás lett belõle, Viszont a hangom hallatán szomorúan bólintott. Már épp meg akartam újból szólalni, de õ hirtelen a bal mutatóujját a számra tette. Akkor, abban a pillanatban, már nem a csak láztól égtem, hanem az érintésétõl. És teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak a láz miatt voltam pipacsvörös árnyalatú.
Ne erõlködj, mert ezzel csak rosszat teszel a begyulladt hangszálaidnak – tájékoztatott, mire én egy mély sóhaj kíséretében bólintottam, hogy tudomásul vettem. – Próbálj meg nem beszélni, mert ha rosszabbra fordul a hangszálaidnak az állapota akár meg is némulhatsz – tette hozzá komolyan én pedig ijedt arckifejezéssel nyeltem egyet.

Õ ezután nem sokkal levette a számról az ujját, de nagyon úgy éreztem, mintha végigsimított volna az alsó ajkamon. A kezét a következõ pillanatban a forró homlokomra helyezte. Olyan hideg volt a keze, mint a jég, amit észrevettem a múltkor is, de most mintha még hidegebbnek tûnt volna a láz miatt. De annyira jól esett a hideg, hogy az érintése hatására megremegtem. Amint hozzámért, újból éreztem azt a jól ismert bizsergõ érzést.

Nagyon magas lázad van – nézett rám, én pedig mérhetetlen mennyiségû aggodalmat láttam a szemeiben és az arcán is. Egy lázmérõvel megmérte a lázamat, ami harminckilenc fokot mutatott. – Tessék, ezeket vedd be gyorsan – nyújtott át nekem egy bögre meleg folyadékot, ami az illat alapján tea volt, pár szem gyógyszer kíséretében. Én kérdõn meredtem rá, mire õ mosolyogva megválaszolta a fel nem tett kérdésemet. – Ez majd leviszi a lázadat és remélhetõleg visszaadja a hangodat is. A korábbi kérdésedre pedig egy elég egyszerû válasszal szolgálhatok. A lakótársnõd kétségbeesetten hívott fel ma reggel, hogy nagyon magas a lázad és nem tudja, mit tegyen.– válaszolta meg a kérdésemet, én pedig már elõre sejtettem, hogy Katherine keze volt a dologban. – Nem akart így betegen egyedül hagyni, én pedig amúgy is szabadnapos vagyok és ráérek, nem mellesleg pedig orvos, amire most éppen szükséged van. A náthádat pedig nem fogom elkapni tõled e miatt, ne aggódj. Én már átestem rajta nem is olyan régen – mosolygott féloldalasan, mire én csak a szemeimet forgattam miközben a teámat ittam, de majdnem félrenyeltem, amikor megláttam a féloldalas mosolyát.
Te most forgattad rám a szemeidet? – kérdezte tettetett sértõdöttséggel a hangjában és felvont szemöldökkel én erre pedig vigyorogva, hevesen megráztam a fejemet. Ez rossz ötlet volt, mert még mindig iszonyatosan fájt a fejem. – Szerintem jobb lenne, ha visszafeküdnél. Ilyenkor nagyon fontos a pihenés és az alvás – ajánlotta miközben mosolya kissé eltûnt, amikor észrevette a hirtelen megváltozott arckifejezésemet, én pedig visszabújtam a takaró alá, de mégis félig felülve maradtam. Hátamat az ágy támlájának támasztottam, ahova õ elõtte egy párnát helyezett, hogy számomra kényelmesebb legyen.
Köszönöm – krákogtam erõtlenül, mire õ rögtön csendre intett, én pedig hirtelen a számhoz kaptam a kezemet. Elfelejtettem, hogy szüneteltetnem kellett a beszédet egy idõre, hogy visszajöjjön a hangom.

Ekkor eszembe jutott valami, ami segíthetett abban, hogy mégis kommunikálhassak vele valamilyen formában. A telefonomért nyúltam, amit sikeresen el tudtam venni az ágyam mellett található éjjeliszekrényrõl. Ránéztem Carlisle-ra, aki érdeklõdve nézett engem folyamatosan, miközben én mosolyogva megpaskoltam a szabad helyet az ágyon magam mellett, hogy foglaljon helyet. Ezt nem sokkal késõbb meg is tette, így egymás mellett ültünk az ágyamon.

Amíg én még mindig a lila színû, rózsa mintás nyári pizsamámban voltam, addig õ rajta egy sötétkék szövetnadrág volt és egy ahhoz színben passzoló rövid ujjú ingben, ami irtó jól állt neki. Úgy tûnt, mintha hirtelen kicsit sötétebb árnyalatra váltott volna a szemszíne, de lehet, hogy csak a láz és a betegség játszott velem.

Kioldottam a telefonomat és beléptem a noteszbe. Gondoltam, ha nem beszélhetek, akkor leírhatom, amit kérdezni, vagy mondani szeretnék. Nehezemre esett nem megszólalni, de amikor felnéztem a tökéletes arcára, belém is fagyott a szó, de rendesen. Így inkább a telefonomra szegeztem a tekintetem és szorgalmasan írni kezdtem. Szemem sarkából láttam, hogy érdeklõdõ tekintettel nézett engem végig, ami ha lehet még inkább zavarba hozott.

Köszönöm, hogy a szabadnapodon eljöttél ápolni, de már jobban vagyok. Nem szeretném, hogy az egész napodat azzal töltsd, hogy egy náthás egyetemistára vigyázol, amíg haza nem ér a bogaras, de mégis törõdõ lakótársa – írtam le amilyen gyorsan csak tõlem tellett, majd egy halvány mosollyal átnyújtottam neki a telefont. Õ kíváncsian vette el tõlem a telefont, mert nem tudta abban a pillanatban, hogy mit szeretnék, de amint elolvasta leeshetett neki, mert szélesen elmosolyodott.
Nincs mit megköszönnöd, mert ez hozzátartozik a hivatásomhoz – mondta, miközben visszaadta a telefonomat, majd újra megmérte a lázamat, de az arckifejezése alapján, meg ahogy a következõ percekben éreztem magam, hamar levontam én is a következtetést. – Alig vitt le a lázadból valamennyit a tabletta, amit nemrég bevettél– nézett rám kissé frusztráltan, amitõl nekem is egybõl megváltozott a hangulatom.
És most? – suttogtam, mire õ kissé szúrósan rám nézett, hogy nem szabadna megszólaljak, de én most mégis megtettem. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, ami azt jelentette, hogy elmúlt a bevett gyógyszereknek a hatása és ezt õ is észrevette.
Beadok egy lázcsillapító injekciót, és attól tartok szükséged lesz egy hideg zuhanyra is – tájékozatott, mire összeszedtem az összes bátorságomat és bólintottam.

Carlisle a bólintásomat követõen nem sokkal elhagyta a szobámat, majd pár perc elteltével visszajött az orvosi táskájával. Iszonyatosan féltem a tûtõl, de megpróbáltam nem kimutatni ezt. Õ újra odaült mellém és óvatosan feltûrte a karomon a pizsama felsõm úját, én pedig ekkor felnéztem rá. Rögtön az arcára szegeztem a tekintetem, azon belül pedig a szemeire. Tekintetünk nem sokkal késõbb találkozott. Egyszerûen képtelen voltam megszakítani a szemkontaktust, de a hirtelen jött köhögõ görcs tett róla hogy mégis másképp legyen. Nem sokkal késõbb észrevettem, hogy a pizsamám ujja, már le lett hajtva, ami azt jelentette, hogy már túl voltam az injekción. Lehetetlen hisz semmit nem éreztem. Tényleg profi munkát végzett, meg kellett hagyni.

Kis idõ elteltével újból megmérte a lázamat, ami nem ment le abban a tempóban, ahogy szerettük volna, így szükséges volt a hideg zuhany. A közel fél órás hideg zuhanyt követõen újból ágyba kerültem, az egészséges kezem csuklójára pedig hideg vizes borogatás került. A hideg hatására valamennyire csökkenni kezdett a lázam, de a normál test hõmérséklettõl még mindig magasabb volt. Kaptam még egy adag meleg teát és gyógyszert, ami kellõen elálmosított így nem sokkal késõbb akarva, akaratlanul elnyomott az álom.

(Carlisle szemszög)

Katherine jól tette, hogy felhívott ma reggel Bella állapotát illetõen. Szegénykém náthája annyira ingadozott, hogy egyik percben még jókedvûen mosolygott a másikban pedig már egybõl felszökött a láza és rosszabb lett a közérzete. Nagyon aggódtam érte, mert szinte semmi nem hatott a láza ellen, ami kissé megijesztett. Szerencsére az injekció és a hideg zuhany valamennyire levitte a magas lázát, de nem teljesen, ami még mindig aggasztó volt. A gyógyszerektõl elálmosodott, nem sokkal késõbb pedig elaludt, én pedig halkan kimentem a nappaliba hogy felhívjam a családomat. Õk ott voltak amikor Katherine felhívott és mindent hallottak a telefonbeszélgetésbõl. Nem ismerték Bellát, de attól még aggódtak érte. Alice is szeretett volna velem jönni, de jobbnak láttam, ha Bella, egyelõre a gyógyulására koncentrálna, ismerkedés helyett. Elõvettem a telefonomat és nem sokkal késõbb tárcsáztam az otthoni számunkat. A második csörgés után fel is vették.

Helló Carlisle. Helyzet? – szólt bele Jasper fiam a telefonba, de hallottam a többiek suttogását is a háttérben. – Hogy van Bella? – kérdezte, hangjából pedig kihallatszott az aggodalom.
Szerbusz, fiam. Bella jelenleg alszik. Meglátjuk, ha felébred. Nagyon nehezen sikerült lejjebb vinnem a lázát. Makacsabb a náthája, mint azt elsõre gondoltam volna – tájékoztattam Jaspert, miközben ránéztem a még mindig alvó kis betegemre, aki valószínûleg csak a köhögés miatt forgolódott az ágyában, de nem kelt fel. Finoman rátettem a kezemet a homlokára, de még mindig nagyon meleg volt. – Tartok tõle, hogy ha nem javul az állapota az elkövetkezendõ pár órában be kell vinnem a kórházba – tájékoztattam, õ pedig helyeselte a döntésemet.
Alice elment hozzátok vinni neki meleg ételt, amit Rosalie-val fõztek – informált Jasper. Én is szerettem volna készíteni neki valami könnyû levest, amíg aludt, de úgy tûnik a lányok megelõztek. – Szerintem nemsokára megérkezik hozzátok a kis tornádó – tette hozzá viccelõdve, én pedig nem sokkal késõbb halk kopogásra lettem figyelmes.
Már megérkezett. Megyek, beengedem Alice-t – feleltem, majd elbúcsúztam Jaspertõl és letettem a telefont, miközben mentem ajtót nyitni.

Az ajtó mögött Alice toporgott, mindig mosolygós énje ellenére, mégis látszott rajta, aggódott Bella miatt. Miután beengedtem, egyenesen a konyhába mentünk, ahol elõvette az ételt, amit magával hozott. De mivel a lányom nem bírt magával, így a következõ pillanatban már a lány hálószobája felé suhant, ahol megállt az ajtóban, ahogy én is nem sokkal késõbb. Végignézett Bellán, és kikerekedett, ijedt szemekkel nézett vissza rám.

Hogy van? - kérdezte, miközben bement a szobába és leült mellé az ágyra, én pedig leellenõriztem az állapotát és megmértem a lázát. Nem változott egy fokot sem az utolsó alkalom óta.
Stagnál, ami nem annyira jó, de nem rosszabbodik, ami végül is valahol jó – tájékoztattam kisebbik lányomat, aki sóhajtott egyet. – Ha nem változik, estig beviszem a kórházba – tettem hozzá, mire hirtelen Bella forgolódni kezdett.
Carlisle – suttogta, de annyira halkan, hogy ha nem lett volna kifinomult a hallásom, talán meg se hallom. Olyan jó volt hallani, ahogy az én nevemet ejtette ki a száján álmában, hogy az valami hihetetlen. Elõször azt hittem, hogy a láz miatt van és félrebeszél, de amikor másodjára is az én nevemet suttogta, akkor már Alice is egybõl felállt és odaengedett mellé. Engem akart, rám volt szüksége ilyen állapotban is.
Itt vagyok Bella, nyugodj meg – suttogtam nyugtatóan, miközben lágyan végig simítottam a karján, nehogy felriasszam. Õ nem riadt fel álmából, hanem felém fordult és szorosan hozzám bújt, ami elõször teljesen megdöbbentett, de aztán boldogan elkezdtem simogatni a haját. Egyenletes volt a légzése, ami azt jelentette, hogy mélyen aludt, és ahogy észrevettem közben mosolygott is. Tehát ez, ahogyan hozzám volt bújva, boldoggá tette, ami szinte megdobogtatta a mellkasomban található, halott szívemet.
Már épp mondani akartam, hogy a te alacsony testhõmérsékleteddel talán elérheted azt, hogy hamarabb lemenjen a láza– kacsintott rám Alice vigyorogva, én pedig elgondolkodtam azon, amit az imént mondott, mert nem volt butaság. Talán most jól is jött az, hogy a testem jéghideg volt. – Nem mellesleg nagyon boldognak tûnik, amióta hozzád bújva, melletted alszik – tette hozzá Alice suttogva, nehogy felébressze Bellát. – Akkor én mennék is. Nyugi, kitalálok egyedül is, itt ne hagyd! – mutatott rám szigorúan, de mégis mosolyogva, mire én nemlegesen megráztam a fejemet, hogy nem fogom. Hogyan is hagyhatnám itt azt, aki a legtöbbet jelentette számomra már most?