A lányok…

Már biztos észrevették, hogy sehol nem vagyok a házban. Lehet, hogy már elkezdtek keresni is, miközben egyfolytában halálra aggódják magukat miattam. Legfőképp azért voltam magamra dühös, mert otthon hagytam a mobiltelefonomat, amit szinte mindenhova magammal vittem, és amin mindig el lehetett engem érni. Egészen mostanáig. Ezért biztos voltam abban, hogy kapok tőlük egy pár jól megfogalmazott mondatot. Amit mellesleg most meg is érdemeltem. Mellesleg teljesen jogosan.

Lassan újból végignéztem magamon, a hatalmas tükör előtt. A furcsa külső nem sokkal később ismételten eltűnt, helyébe pedig újra a régi ruháimban voltam, valamint a kinézetem is a régi megszokott volt. Ide-oda kapkodtam a fejemet a furcsa jelenségen, ami végbement rajtam, ezen pedig Elliott kimondottan jót szórakozott. Lehet, hogy ő jól szórakozott ezen az egészen, de én egyáltalán nem, aminek nem sokkal később hangot is adtam.

- Hogy tudd, ez egyáltalán nem vicces – morogtam rá összeszorított fogakkal, ő pedig tettetett ijedtséggel felemelte a kezeit, de a mosoly egyáltalán nem hervadt le az arcáról. Legalább ő humorosnak találta az egész helyzetet, amíg én kezdtem teljesen kiborulni. Főleg abban a pillanatban, amikor újra megláttam a lila szemeimet, a szürke füleimet meg persze a szürke farkas farkat. Egyből ki is akadtam. – Hogy fogok én így egyáltalán emberek közé menni, ha valami véletlen folytán kipattan a farkam, a fülem vagy netán átváltozik a szemszínem? Mit fognak gondolni rólam? Ezt nem hiszem el!– kezdtem el a pánikolni, miközben kezdtem ide-oda járkálni a szobában, egyfolytában a kinézetemre mutogatva. – Ha mégis meglátnak, és netán rákérdeznek, mit fogok mondani nekik? –rohamoztam meg Elliott-ot kérdésekkel. – Miért pont én? Miért nem más? Vámpírok? Vámpírvadász? Képességek? Jézusom! – hüledeztem, miközben már a fejemet fogtam. Most kezdtem igazán felfogni, hogy valójában mi is történt velem az elmúlt pár órában. Kezdett egy komolyabb migrénem lenni az egésztől. A fejfájás volt az egyetlen, ami hiányzott csak, semmi egyéb.

- Ennyit arról kislány, hogy nem akadsz ki – állt fel az ágyról Elliott sóhajtva, majd egyenesen kiment volna az ajtón, ha én nem állítom meg. Nem szabadul meg a magyarázkodástól olyan könnyen, mint ahogyan ő azt gondolta. Sokkal tartozott nekem. Nagyon sokkal.

- Elliott, várj! – szóltam utána még mindig dühösen és teljesen kiborulva, ő pedig rögtön megállt és felém fordult. Pedig egy kósza pillanatra azt hittem, hogy levegőnek fog nézni. – Mindent tudni akarok! – álltam meg karba tett kezekkel, komoly arckifejezéssel. – Miért érzem úgy, hogy ez még nem minden? – kérdeztem tőle, mivel legbelül tényleg úgy éreztem, hogy még nem mondott el mindent. – Ja, és még valami. Nem vagyok kislány!

- Mert talán így is van. Még nem tudsz mindent – felelte kicsit durvábban, mint kellett volna, aztán lassan kiment a helyiségből. Valami normálisabb választ vártam tőle, erre tessék. Én csak a szemeimet forgattam a viselkedésén. Amilyen aranyosnak tűnt a legelején, olyan arrogáns és felvágós lett. És még én vagyok a kislány, aki kiborul. Na, ja. Erről még lett volna mit beszélgetni.  – Gyere utánam – szólalt meg újból, mire mégis szót fogadva, lassan utána eredtem.

Az szobából kiérve egy elég hosszú, jól megvilágított folyosón találtam magam. Kellett egy pár másodperc, amíg a szemem megszokta a hirtelen jött fényt. Amíg követtem, megfigyeltem a folyosót melyen áthaladtunk. A falak fehérek voltak és több ajtó is volt, mindkét oldalon, majdnem egymással szemben. Egy pár lépés után egy lépcsőfordulóhoz értünk, mely levezetett minket az emeletről. Az utolsó lépcsőfokról lelépve, egy előtér szerűségbe léptünk be, ahonnan még lejjebb is lehetett menni egy újabb sor lépcső segítségével. Az minden bizonnyal a pincébe vezethetett. De ugyan abból az előtértből nyílt egy ajtó is. Elliott kinyitotta az ajtót, majd udvariasan előre engedett engem. Oké, talán mégsem volt épp annyira faragatlan, mint amilyennek én gondoltam.

A következő helyiség ahova beléptünk, egy konyha volt. Egy nagyon jól felszerelt konyhán mentünk keresztül egy újabb helyiségbe, ami megmagyarázta a kitűnően felszerelt konyhát. Miután beléptünk, Elliott hirtelen ellépett mellőlem, majd helyet foglalt egy széken, ami egy hosszú pult előtt volt. Én inkább lassan megálltam és körbenéztem. Ez a helyiség óriási volt. Le mertem volna fogadni, hogy nagyobb volt, mint az egész lakásom földszinti része.

A teremben asztalok és székek voltak elrendezve. A falak élénk rózsaszínűek voltak, lila és fehér virágos mintákkal, melyek eléggé barátságos légkört varázsoltak a helynek. Ha nappal lett volna tágasabbnak és világosabbnak tűnt volna az óriási ablakok miatt. Nem olyan régen lehetett kifestve, mivel még elég frissen érződött a festéknek a szaga, ami kissé piszkálta az orrom.

Első ránézésre étteremnek tűnt, de a plakátok, reklámok és a különböző képek melyek a falakat díszítették, hamar megcáfolták a hirtelen tett kijelentésem. Egy kávézóban voltam. Egy olyan kávézóban, ami eddig nem igazán működhetett. De miért is voltam én itt? De várjunk csak. Ez nem az a kávézó volt, amiről olvastam? Ahova pincérnőket kerestek?

- Mit keresek én itt? – kérdeztem miután megálltam előtte, majd karba tettem a kezeimet magam előtt, várva Elliott válaszát, ami nem sokkal később el is hagyta a száját.

- Ha elég türelmes vagy és vársz egy pár percet, akkor hamarosan megtudod – mondta egyszerűen, ami már megint kezdett lassan, de biztosan kiborítani. Mégis miért nem volt képes konkrét és épkézláb mondatokban válaszolni a kérdéseimre? – Addig is foglalj helyet – intett néhány szék felé, melyek a bárpultnál sorakoztak mellette, de én inkább leültem az egyik asztalhoz. Minnél távolabb voltam tőle, annál jobb volt nekem és az idegeimnek. Legalább egy kicsit le tudtam nyugodni, mivel akár hányszor megszólalt csak felbosszantott.

Amíg vártam, újból körbenéztem a helyiségben, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet, mert az agyam teljesen máshol járt. Azon, hogy mégis mi a jó ég történt velem egyik napról a másikra. Az egyik percben még a nyugodt baráti társaságomban voltam, a másikban pedig már misztikus lényekre vadászó valami lett belőlem. Rém érdekes volt az egész, de tényleg. Úgy éreztem magam, mint aki belecsöppent egy rosszul megszerkesztett vámpíros filmbe.

Egy dolog viszont biztos volt.

Mégpedig az, hogy ezt az egészet egyáltalán nem álmodtam. Abból az álomból már rég felébredtem volna. Ez pedig a rémálomnál is merészebb húzás volt. Minden vad elképzelésemet felülmúlta.

Nem tudtam, hogy mégis mire kellett várnom, de megkérdezni meg amúgy se akartam. Ha annyira fontos dologról lett volna szó, már tudatta volna velem. Vagy talán mégsem?  Egy pár perc síri csend után, ami óráknak tűnt, elegem lett az úgynevezett várakozásból.

- Na jó, ebből most már tényleg elegem van –álltam fel hirtelen és türelmetlenül. – Én most fogom magam és hazamegyek – jelentettem ki Elliott felé fordulva. – Jó éjt Mr. Mogorva! – köszöntem el gúnyolódva majd az kijárat irányába iramodtam.

Arra vártam, hogy megállítson vagy visszaszóljon, de nem tette. Amikor odaértem az ajtóhoz, elfordítottam a kilincset, majd épp készültem volna kilépni rajta, de hátrahőköltem, amikor megláttam, hogy kik állnak ott velem szemben. Egy idősebb srác, aki körülbelül ugyanannyi idős lehetett, mint Elliott. Mögötte pedig azok, akik a legtöbbet jelentették a számomra. A lányok. De mit kerestek ők itt? Mind a négyen.

Meghökkenve, megdöbbenve és ledermedve néztem rájuk, ők pedig ugyanúgy vissza rám. Meg se tudtam szólalni, ahogy látszólag ők sem, de az előttem álló fiú megtette helyettem, meg persze helyettük is.

- Szia – köszöntött egy barátságos mosollyal a fiú, akit már láttam egyszer. Az is megvolt már, hogy hol. A szupermarket parkolójában, amikor olyan ellenszenvesen néztek rám Mr. Mogorvával együtt. Vagy csak nekem tűnt úgy? – Te biztosan Isabella vagy – jött oda elém, majd egy mozdulattal a szájához emelte a kezem és megcsókolta azt! Ez most komoly?! Na, tanulhatna egyet, s mást Elliott tőle, az egyszer biztos. – A nevem Wesley Coolridge – mutatkozott be, miután elengedte a kezemet. – De szólíts csak Wesleynek.  

Eddig nem nagyon figyeltem meg, de most végignéztem rajta. Egy sötétszínű, farmer volt rajta és egy fekete felső, mely ráfeszült a testére, ami izmos volt. Nem túlzottan, de látszott rajta, hogy edzett. Kicsivel magasabb is volt, mint Elliott. Wesleynek barna haja volt, szemei pedig szintén barnák voltak. Ő sem nézett ki rosszul. sőt.

Annyira megdöbbentem az előbbi tettétől, hogy csak akkor tértem magamhoz, amikor meghallottam a lányok kuncogását, valamint Elliott-ot, aki a torkát köszörülte. Talán féltékenységet véltem felfedezni a tekintetében? Biztosan rosszul láttam.

- Csak Bella – javítottam ki, hangom pedig alig volt több suttogásnál. – Mindenki Bellának szólít – tettem hozzá, ami már kicsit hangosabbra sikeredett.

- Elnézést kérek akkor, Bella – mondta, majd félreállva behívta a lányokat a helyiségbe, akik eddig kint álltak vele együtt. Ők rögtön odajöttek hozzám és egymás karjaiba borultunk. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ha ők itt voltak velem, bármivel meg tudtam birkózni. Még ezzel a mostani furcsa helyzettel is, ami nemrégiben kialakult.

- Mit kerestek ti itt? – kérdeztem, miután mindannyian elengedtük egymást. A lányok egymásra néztek, majd ki milyen képet vágott, de mindenki sóhajtott egy nagyot és hevesen rázták a fejüket.

- Ha elmondanánk, úgysem hinnél nekünk – szólalt meg Orsi hitetlenkedve, a többiek pedig fintorogva bólintottak. Valami azt súgta, hogy valami komoly történt. Csak olyankor viselkedtek ilyen furcsán a lányok. – Amúgy meg te mit keresel itt? – kérdezte, én pedig felemeltem a kezem, nehogy a többiek is elkezdjenek megrohamozni a saját kérdésükkel.

- Ha elmondanám én is, akkor egyenesen őrültnek tartanátok– feleltem ugyanúgy, mint az imént Orsi. Erre a lányok pedig kikerekedett szemekkel néztek rám, én pedig a két fiúra néztem, akik már egymás mellett álltak. – Kezd nagyon későre járni, én pedig lassan szeretnék hazamenni, úgyhogy miért is vagyunk mi itt? – kérdeztem már minimum tízedjére egy ásítást követően.

- Akkor engedjétek meg, hogy megmagyarázzuk nektek, pontosan miért is vagytok ti itt – szólalt meg Wesley, mi pedig nem sokkal később helyet foglaltunk egy közeli asztalnál, hogy végighallgassuk őt. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a lányok nem voltak érintettek ebben az egész őrültségben. Na, az a helyzet, hogy itt is elég nagyot tévedtem.

A lányok nagyon is érintettek voltak az egészben, Wesley és Elliott elmondása alapján. A két fiú sokszor belebeszélt egymás mondandójába, amiből elég nagy kavarodás keveredett többször is. Mi a lányokkal addig néztük az egészet, amíg csak bírtuk, de egy idő után elegünk lett, így rájuk szóltunk, hogy hagyják abba, és ha lehetséges, csak egy beszéljen. Ez egy ideig ment, de aztán ott folytatták, ahol az imént abbamaradt, mi pedig felhagytunk a további próbálkozással.

Végül csak rájöttünk, hogy mégis miért voltunk mindannyian jelen. A lányok is vámpírvadászok lettek. Ez nálam végképp betette az ajtót. De valahol mégis örültem neki, hogy nem egyedül voltam, és hogy nem pont ők voltak azok, akik előtt titkolnom kell ezt az egészet. Amíg engem Elliott világosított fel a helyzettel kapcsolatban, addig Wesley a lányokkal foglalkozott.

- Akkor összegezzük tehát – szólalt meg Elliott komolyan. – Megvan mind az öt lány, bennük pedig aktiválódott a ritka állatfajok DNS-e – jelentette be, én pedig a hallottaktól megborzongtam, ahogy a mellettem ülő lányok is. – Bella, mint a szürke farkas. Emese, a hegyi vadmacska, Wanda, a fehér tigris, Orsolya, az oroszlánmajom, Andrea pedig az amuri leopárd– sorolta fel mindenkinek a sajátos DNS-ét. Kellett egy kis idő, amíg megemésztettem a hallottakat.

- Ja és lenne itt még valami – szólalt meg Wesley mosolyogva, mire mindannyian ránéztünk. Ilyen komoly dolgok közepette neki még jókedve volt. Irigyeltem. Bárcsak én is tudtam volna úgy mosolyogni, ahogyan ő – A legjobb dolog az egészben az, hogy mostantól egy csapat vagytok! – na, ezen már mindannyian mosolyogtunk. Vagy inkább döbbenten visszavigyorogtunk? Leginkább a második, ha engem kérdeztek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés