Carlisle irodájának olyan hirtelen nyílt ki az ajtaja, hogy arra egyikünk sem számított. Viszont amikor az ajtó nyitásának zajára, gyorsan kinyitottam a szememet, észrevettem, hogy Carlisle nyugodtan várakozva ült az asztalánál, egy papírral a kezében, tekintete pedig az ajtó felé irányult, mintha mi se történt volna. Akárki is volt az ajtó másik oldalán, elfelejtett egy alapvető dolgot, méghozzá kopogni. Szerencsére az asztala egész közel volt a kanapéhoz ahol ültem, igy sikerült időben visszakerülnie az íróasztala mögé. Becsukva az újonnan kapott könyvet, ami eddig nyitva volt, az ölembe helyeztem azt, és én is az ajtó irányába fordultam. Ez, ami az imént történt, egy eléggé meleg helyzet volt. Könnyen lebukhattunk volna.

• Dr. Cullen, bocsánat a zavarásért – sietett be a helyiségbe egy számomra még ismeretlen nővérke, miközben elnézést kért Carlisle-tól, aki érdeklődve várta a hölgy további mondandóját. Egy átlagos, középkorú nő volt, szőke hajjal, kicsit teltebb alakkal és egy eléggé irritáló beszédhanggal, ami szinte sértette a fülemet.. – Egy elég súlyos esetet hoztak be az imént és nagy szükség lenne önre – tette hozzá, a pilláit rebegtetve miközben csábosan mosolygott az előtte található orvosra. Nem ítéltem el őt, hisz kit nem vehetett le a lábáról egy olyan jóképű, charme-os, fiatal férfi, mint amilyen Dr. Carlisle Cullen volt? Na, ez az, hogy szinte mindenkit, aki a gyengébbik nemhez tartozott. Talán legbelül egy kicsit zavart, hogy ennyire nyíltan flörtölni próbált vele a nőcske, de nem voltam féltékeny. Főleg azért nem, mert nagyon egyoldalú volt az egész, mivel ő egyáltalán nem szentelt különösebb figyelmet a nővérke próbálkozásaira.

Carlisle komoly arckifejezéssel, bólintva egyet felállt, elhaladva előttem pedig mosolyogva nézett rám, majd kacsintott egyet, mire én mosolyogva viszonoztam azt. Még mielőtt kilépett volna az ajtón felkapta magára az orvosi köpenyét és egy gyors puszit is dobott felém, majd becsukta maga mögött az ajtót. Mint ahogyan azt egy kisgyerek szokta, elkaptam a puszit és magamhoz szorítva a kezemet, hátra dőltem a kanapén. Kis idő elteltével ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint ami általában, amikor külön voltunk egymástól. Hiányzott a közelemből. Megpróbáltam kizárni az érzést, miközben kinyitottam az ölemben levő új könyvemet, amit tőle kaptam, és nem sokkal később olvasni kezdtem belőle.

Talán az ötödik oldalnál tarthattam, amikor halk sírásra lettem figyelmes, mely az ajtó irányából jött. A könyvemet egyből becsuktam, letettem azt a kanapéra, majd felállva gyorsan az ajtóhoz siettem. Az ajtót kinyitva egy sírdogáló kislányt pillantottam meg a kórházi folyosó kellős közepén. Ránézésre nem lehetett több két vagy három évesnél. Amikor észrevett engem egyből abbahagyta a sírást, majd pillanatokkal később törölgetni kezdte a kis könnyáztatta arcocskáját. Karamell színű göndör haja volt, mely majdnem a válláig ért, smaragdzöld színű szemei pedig a sírástól duzzadtak és vörösek voltak. Ettől függetlenül gyönyörű kislány volt. Egy macis pizsamában volt, tehát nem a látogatókhoz tartozott. Kilépve Carlisle dolgozószobájából, jól körbe néztem a folyosón, de nem láttam arra senkit sem. Teljesen kihalt volt az a rész ahol voltunk.

• Szia, gyönyörű! – üdvözöltem mosolyogva, miközben leguggoltam, hogy egy szintben lehessek vele. Nem tűnt nagyon félősnek és visszahúzódónak, de attól függetlenül nem szerettem volna megijeszteni, hisz nem ismert. – Hogy hívnak pici lány? – kérdeztem tőle, miközben lassan, kis léptekkel odasétált hozzám. Kinyújtottam felé a jobb kezemet, mire ő felbátorodva megfogta azt. Gyengén megszorította a kezemet én pedig elkezdtem simogatni az övét.
• Sophie – felelte, miközben már a kiengedett hajamat simogatta, majd nem sokkal később rám emelte a csillogó zöld szemeit. – Téged? – kérdezte tőlem a kis vékony gyerek hangján, aztán rám szegezte a mutatóujját.
• Bella – árultam el neki a nevemet egy mosoly kíséretében, mire Sophie is halványan elmosolyodott. – Tetszik a hajam Sophie? – kérdeztem tőle, mire ő hevesen bólintva válaszolt, az imént feltett kérdésemre. 

Miután a kislány elengedte a hajamat, felegyenesedtem, hogy ismét körülnézzek. Ekkor Sophie mindkét kezét felemelte és felugrott egyet. Az akarta, hogy vegyem őt fel az ölembe. Én pedig boldogan teljesítettem a kívánságát, vigyázva a még gipszben levő kezemre. Szerencsére nem volt túlságosan nehéz, így könnyedén, különösebb gond nélkül tartottam őt a kezemben. Pár másodperc múlva viszont meglátta a gipszet a csuklómon, melyet óvatosan megnyomott egyszer a mutatóujjával. Örültem neki, hogy valami elterelte a figyelmét, mivel már egyáltalán nem sírdogált, ami megnyugtatott.

• Fáj – mondta felnőtteket megszégyenítő, komoly arckifejezéssel, majd elvette róla a kis kezét, félve hogy nehogy fájdalmat okozzon nekem. Nagyon okos kislány volt, meg kellett hagyni. De vajon hol voltak a szülei?
• Nem félj kicsim, nem fáj már – mondtam neki miközben mozgatni kezdtem az ujjaimat előtte, mire ő ismét elmosolyodott. Teljesen elvarázsolt a kis mosolygós babaarcával. – Hol van anya vagy apa? – kérdeztem tőle, miközben ismét megtalálta a kisimított hajamat. Sophie a kérdésemre egyszerűen csak megvonta a kis vállait. Hát, ha ő sem tudta, akkor már csak a nővérekben bízhattam. Így lassan elindultam vele a nővérpult irányába. – Megkeresünk egy nővérkét, rendben Sophie?  kérdeztem tőle, mire ő felnézve rám bólintott, majd tovább göndörítgette a hajamat a kezével, amit egyáltalán nem bántam.

A kórház folyosóján tett kisebb séta után, végül odaértem a nővérpulthoz Sophie-val az ölemben. De ott sajnos abban a pillanatban nem tartózkodott senki. Pár perc várakozás után végül úgy döntöttem, hogy visszafordulok abba az irányba, ahonnan jöttünk, hátha összetalálkozom egy orvossal vagy esetleg egy nővérrel. Már félúton voltam Carlisle irodája felé, amikor Dina nővért pillantottam meg, mellette pedig egy görög Istenre hasonlító, mosolygó Carlisle-t, orvosi köpenyében. Annyira eszméletlenül jól nézett ki benne, hogy szinte elállt tőle a lélegzetem. Tehát erre mondaná azt az én bolondos barátnőm, hogy egy ilyen Adoniszt semmi esetre sem dobna ki az agyából. Én pedig most egyet értettem volna vele, mert nagy valószínűséggel én se tettem volna meg. De milyen irányba tekeredtek el az én gondolataim is, egyszerűen nem hittem el.

Amint Carlisle meglátott engem, Sophie-val a kezemben, sietve jött oda hozzánk, nyomában pedig Dina is sietősebbre vette. Amikor végül odaért, mosolya egyből lehervadt, annak helyét pedig az aggodalom és ijedtség váltotta fel. Talán valami rosszat csináltam? Reméltem, hogy nem.

• Úgy látom a mi kis szökős betegünk jó kezekben volt – szólalt meg Dina, miközben megállt mellettünk, Sophie ekkor szorosan hozzám bújt és a hajamba temette az arcát, én pedig közben a hátát simogattam. Erre mindketten nagyot néztek, én pedig kérdőn néztem vissza a mellettünk állókra. Nem értettem miért reagáltak igy mindketten. Már tényleg kezdtem azt hinni, hogy valami rosszat tettem.
• Dina, menj kérlek vissza a nővérpulthoz, én pedig majd Bellával visszaviszem Sophie-t a kórtermébe – fordult a nővér felé Carlisle, aki nem sokkal később mosolyogva bólintott és miután végigsimított a kislány haján, elindult az említett hely irányába.

Ezután egy szív melengető mosollyal az arcán közelebb jött hozzám és lassan magához vette a kislányt, aki nem bánta különösebben, de kissé azért meglepődött, hogy más karjai között találta magát. Sophie ránézett Carlisle-ra, aki mosolyogva nézett vissza rá. Már azt hittem, hogy ismét el fog törni nála a mécses, de e helyett inkább szorosan hozzábújt és nem sokkal később ásított egyet. Ahogy rájuk néztem, egyből felfedeztem, hogy mennyire jól állt a kis csöppség a kezében.

(Carlisle Cullen szemszög)

Sophie-t gyorsan átvettem Bellától, akinek még egyáltalán nem lett volna szabad megerőltetnie a kezét. Úgy döntöttem, hogy később ránézek azért a biztonság kedvéért, hogy nem történt semmi baj és azért is hogy megnyugodjak. A kislány, akinek szokása volt állandóan kiszökni a szobájából, ma ismét hozta a formáját. Dina nagyon megijedt, amikor a kislányt nem találta sehol, de abban a pillanatban megnyugodott, amikor meglátta Bella karjai között a kislányt. Engem teljesen elvarázsolt a látvány, amikor megláttam a kislánnyal a kezében. Nagyon jól állt a kezében a kisgyerek. Bárcsak megadhattam volna neki én is ugyan ezt. De ez a dolog sajnos lehetetlennek tűnt, mivel a vámpíroknak nem lehetett gyerekük. Biztosan jó anya lenne belőle, ehhez szemernyi kétség sem fért. Viszont bevillant valami, amivel mégis boldoggá tehettem a szívem választottját. Ennek pedig biztosan nagyon örülni fog, ahogyan mások is. Reméltem, hogy ha felhozom, elfogadja az ajánlatomat.

• Gyere, vigyük őt vissza a szobájába – mondtam mosolyogva Bellának, miközben a háta alsó részére tettem az egyik kezemet, ő pedig megigazítva a haját lányos zavarában elmosolyodott és követett engem. Éreztem, hogy próbálta lerázni magáról a kezemet, de én nem vettem le róla a kezemet, csak akkor, amikor kinyitottam a kórterem ajtaját.

A kórteremben Sophie-t óvatosan befektettem az ágyába, mert időközbe elaludt az ölemben. Szemem sarkából láttam, Bella mosolygós arcát, aki le sem vette rólunk a szemét, egészen addig, amig egy halk puffanást meg nem hallott. Betakargattam a kislányt, majd szememmel keresni kezdtem Bellát, aki odament egy másik rácsos kiságyhoz, ahol egy pár hónappal fiatalabb kisgyermek feküdt. A puffanást egy kis maci leesése okozta, ami kieshetett a másfél éves kezéből. Kecsesen lehajolva felvette a plüssmackót a földről és óvatosan visszatette az alvó kislány kezébe, akit aztán óvatosan jobban betakargatott. Mosolyogva nézte az alvó kislányt, én pedig legszívesebben odamentem volna hozzá és hátulról átöleltem volna. Ez az aranyos jelenet a halott szívemet is megdobogtatta. Nagyon jó döntést hozott, amikor a tanitóképzőre jelentkezett. Értett a gyerekekhez és ezt tisztán látni lehetett, amikor a közelükben volt.

Bella pár perccel később ellépett az ágytól, és mielőtt elhagytuk volna a körtermet, Sophie-ra is vetett egy utolsó pillantást, aki békésen szunyókált az ágyában. Miután kiléptünk a folyosóra, Megkérdeztem tőle hogyan került hozzá a kislány, ő pedig elmesélte elejétől a végéig, amig mi nem bukkantunk fel, Dinával.

• Valami rosszat csináltam? – kérdezte kissé félve, miközben már ismét az irodámba voltunk.  – Olyan furcsán néztetek rám mind a ketten egy adott pillanatban, hogy azt hittem valami rosszat tettem – tette hozzá, mivel látta, hogy nem értettem pontosan miért is kérdezte ezt tőlem.
• Dehogy is – vágtam rá a választ egyből ő pedig elmosolyodott, miközben leültünk a kanapéra, egymás mellé. – Sophie nem igazán bízik meg senkiben, ezért lepődtünk meg, hogy veled ilyen gyorsan megbarátkozott – magyaráztam, miközben a gipszelt kezét a sajátom közé vettem. – Nem fáj a kezed? kérdeztem tőle, mire ő nemlegesen megrázta a fejét, de a mosolya nem hervadt le egy pillanatra sem. – Biztos? Azért a biztonság kedvéért megnézhetem? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő szemtelenül forgatta a szemeit, de mikor látta, hogy nem engedek a dologból sóhajtva bólintott.
• Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor igen, megnézheted– szólalt meg végül, én pedig megnéztem a sérült kezének az állapotát. Majdnem minden mozgatást rezzenéstelen arccal viselte el, de egy új hajlításnál mégis összeszorította a tökéletes ajkait. – Oké, ez most egy kicsit fájt – szisszent fel, mire én nem kínoztam tovább. Még egy ideig szüksége volt a gipszre.
• Sajnálom – mondtam, miközben végigsimítottam a kézfejemmel az arcán. – Úgy tűnik, hogy még egy darabig marad a gipsz – tettem hozzá, mire ő fintorogva bólintott. Ekkor gyorsan előrehajoltam és nyomtam egy puszit az ajkaira, mire ő meglepődve pislogott egyet. – Lenne itt még valami – szólaltam meg ismét, miközben visszaültem az asztalomhoz és keresgélni kezdtem a papírok között. Bella érdeklődve nézett felém, én pedig időközben megtaláltam azt, amit kerestem.
• És mégis mi lenne az? – kérdezte kíváncsién csillogó szemekkel, miközben pár helyen kitöltöttem a nyomtatványt aztán a papírral a kezembe visszaültem mellé a kanapéra.

Átnyújtottam neki a nyomtatványt, ami egy határozatlan idejű munkaszerződés volt. A gyerek osztályra kerestek egy olyan személyt, aki foglalkozott a beutalt gyerekek fejlődésével. Voltak gyerekek, akik hónapokig hiányoztak az óvódából vagy iskolából és miután kiengedték innen őket, nehéz volt felzárkózniuk a többiekhez. Egy ilyen személy pedig ebben is segíthetett nekik, sok minden más mellett. Én pedig a mai látottak alapján megtaláltam a tökéletes jelöltet, a lelki társam személyében.

• Ez most komoly? – kérdezte értelenkedve, miközben köztem és a papír között jártatta a pillantását. – Alkalmazni szeretnél a gyerekosztályra? Mint nevelő asszisztens? – kérdezte, miközben csészealj nagyságúra kerekedtek el a szemei. Valahol erre a reakcióra is számítottam.
• Amit ma láttam, annak alapján egyértelmű volt, hogy tökéletesen illene hozzád ez a munkalehetőség – mondtam el a véleményemet, miközben láttam rajta, hogy elgondolkodott egy pillanatra. – Nem mellesleg nekem is jól jönne egy ilyen szép, fiatal, csinos, okos asszisztens – búgtam a fülébe, miközben odahajoltam hozzá, majd nem sokkal később egy csókban részesítettem. – Mit mondasz? – kérdeztem kíváncsian miután elhajoltam tőle. Reménykedtem, hogy elfogadja az ajánlatot, amit tettem.
• Te leszel a főnököm? – kérdezte vissza felvont szemöldökkel, miközben karba tette a kezeit a mellkasa előtt, mire én bólintottam. – Elfogadom a munka ajánlatát, Dr. Cullen – suttogta egy fülig érő mosollyal, mire én is ugyanúgy elmosolyodtam. – Köszönöm Carlisle! – tette hozzá hálálkodóan, de mégis boldogan, miközben közelebb ült hozzám és átölelt, amit viszonoztam. Elengedve engem elhúzódott, de aztán meglepődtem, amikor hirtelen lecsapott az ajkaimra. Én ettől eldőltem a kanapén, őt pedig magamra húztam, amitől meglepődve halkan felsikkantott.
• Ha tudtam volna, hogy ez lesz a jutalmam, sokkal hamarabb meglépem – szólaltam meg végül nevetve, miközben ránéztem Bellára, aki a szokatlan helyzet miatt kicsit kínosan érezte magát, igy elpirult. – Aláírod még ma? – kérdeztem, miközben a hátát simogattam, mire ó hevesen bólintott, miközben mindketten visszarendeződtünk a helyünkre. Nem akartam még egy olyan helyzetet, mint a korábbi.

Bella aláírta a szerződést, ami hatalmas boldogsággal töltött el. Kissé aggódtam a miatt, hogy ebből nagy valószínűséggel elindul majd egy pletykalánc a nővérek között. Biztosan többet fognak bele látni, mint egyszerű munkakapcsolat, de nem igazán érdekelt. Az viszont jobban érdekelt, hogy innentől kezdve, sokkal többet lehettem vele. Mivel már lejárt a munkaidőm, együtt elindultunk Bellával hozzám, ahogyan azt a nap folyamán megbeszéltük. Ekkor még nem is sejtettem, mit tartogatott számunkra az este.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2019.03.07. 18:43 Cinti Várom a folytatást.