Próbáltam amennyire csak tudtam visszaemlékezni, de valahogy abban a pillanatban nem voltam képes rá. Még a kérdésére sem adtam akkor választ, annyira elvándoroltak a gondolataim. Viszont amikor ki akartam nyitni a számat, hogy jól nevelten megválaszoljam a feltett kérdést, abban a pillanatban szóhoz se jutottam. Egy hang se jött ki a torkomon. Olyan volt mintha megnémultam volna.

Ránéztem a férfi arcára, s akkor vettem észre, hogy elkerekedett, csodálkozással és egyben aggodalommal teli szemekkel nézett rám. Első ránézésre úgy tudtam volna jellemezni őt, mint egy tökéletes filmsztárt vagy modellt, aki épp akkor lépett ki a legfantasztikusabb, leggyönyörűbb romantikus filmből, amit életemben valaha láttam. Kissé sápadtnak tűnt és fáradtnak, de biztosan csak egy hosszú és nehéz napon volt túl.

Kicsit jobban szemügyre véve őt, a világoskék rövid ujjú inge alatt jól kirajzolódni látszott a tökéletesen kidolgozott teste és az izmai, amit nem lehetett, nem észrevenni. Haja az éppen felkapcsolt neonfények hatására a leggyönyörűbb árnyalatú aranyszőke színben fénylett, mely hibátlanul hátra volt fésülve. A hajáról a férfias, de mégis egyben lágy arcára tévedt akkor vissza a tekintetem, aztán újra megállapodott a csillogó szemeiben. Hogy lehetett egy férfi ennyire tökéletes?

Ami a leginkább szemet szúrt nekem abban a pillanatban, az a ritka szemszíne volt. Sohasem láttam még életemben ennél gyönyörűbb, kápráztatóbb szempárt. Íriszei a legvadítóbb olvadt arany és méz kombinációjának színében pompáztak, olyannyira hogy egyszerűen nem tudtam megtörni a szemkontaktust. Ahogy akkor észrevettem, így volt ezzel ő is, pedig nekem átlagos, barna szemszínem volt. Nem tudom meddig nézhettünk egymás szemeibe elmerülve és elveszve, de valaki, vagyis jobban mondva inkább valami tett róla, hogy másképp legyen.

• Áúúú! – jajdultam fel kissé hangosan, miközben ismét a csuklómat akartam megfogni, de aztán jobbnak láttam, ha nem próbálkozom ilyesmivel. Nem akartam még jobban súlyosbítani a helyzetemet, mint amilyen amúgy is volt, de az igazat megvallva borzalmasan fájt. A férfi, aki időközben még közelebb jött hozzám, már nem sokkal később velem szemben volt, egy perce se véve le rólam gyönyörű aranybarna szemeit. Először a megsérült kezemre nézett, aztán újból rám, de ekkor volt valami különös a tekintetében, amit egyszerűen nem tudtam szavakba önteni. Úgy nézett rám, mintha valami hihetetlen csodával állt volna szembe. Egyszerűen megmagyarázhatatlan volt az egész szituáció, amibe belekerültem.
• Szabad? – kérdezte kissé rekedtes hangon, miközben még mindig rajtam tartotta a tekintetét, majd aztán rámutatott a sérült csuklómra, ami még mindig úgy lüktetett, mintha le akart volna szakadni a helyéről, de közben már zsibbadni is kezdett, ami egyáltalán nem volt biztató érzés. Már előre megijedtem attól, hogy mit akar tenni vele, amikor hirtelen megválaszolta a fel nem tett kérdésemet. – Ne aggódj, orvos vagyok. Jó kezekben vagy – mosolyogta el magát lágyan, de mégis biztatóan, amire én csak halványan bólintani tudtam. Megnyugtatott a tudat, hogy pont egy orvos keze alá kerültem, de mégis egy idegen volt, akit nem ismertem. A mosolyától mégis teljesen el lettem varázsolva és egy szó se jött ki a torkomon. Hogy volt képes ilyen hatással lenni rám egy ismeretlen?

Miután megkapta a bólintásos engedélyemet arra, hogy megnézze a sérült kezemet, munkához is látott, de előtte segített felállni a folyosó padlójáról és bevitt egy üres tanterembe, ami a legközelebb volt hozzánk és leültetett egy székre. Udvariasan elvette tőlem a válltáskámat, majd nagyon óvatosan kisegített a kabátomból, ami nem bizonyult annyira könnyű és fájdalommentes feladatnak. A kabátom levétele után lassan feltűrte a fehér pulóveremnek az ujját. Amint a keze hozzáért a bőrömhöz, kirázott a hideg. A keze olyan hideg volt, mint a jég, de a hidegrázás után nem sokkal valami furcsa áramütésszerű bizsergés is végigfutott a testemen. Ezt ő is észrevehette, mivel abban a pillanatban rögtön újra találkozott a tekintetünk. Sose éreztem még azt, amit akkor. Soha.

Annyira elmerültem az aranybarna szempár tanulmányozásában, hogy szinte teljesen megfeledkeztem a sajgó csuklómról. Éreztem azt, ahogy az egyik kezével megfogta a karomat, valószínűleg azért, hogy ne tegyek semmiféle hirtelen mozdulatot, mire a szívem egyre hevesebben kezdett el verni. Eközben a másik kezével elkezdte nagyon lassan szemügyre venni a sérült kezemet, amihez épp hozzá akart nyúlni, de először volt olyan kedves és figyelmeztetett.

• Ez lehet, hogy most egy kicsit fájni fog – mondta, én pedig újból bólintottam, mire nem sokra rá folytatta. – Elnézést kérek, nem mutatkoztam be. Dr. Cullen vagyok, az egyik itteni tanár – tette hozzá, mire én lecsuktam a szemeimet. Már éppen fel akartam készülni a hasogató fájdalomra, de egy nagyon ismerős hangra lettem figyelmes, ami a folyosón visszhangzott. Erre mindketten felkaptuk a fejünket és a hang irányába fordultunk.

(Carlisle Cullen szemszög)

• Köszönöm Alexandra, a legközelebbi viszont látásra – mondtam halványan mosolyogva a titkárnőnek, akinek átnyújtottam a véglegesített órarendet, ő pedig kikerekedett szemekkel csak hebegett, habogott miközben én már lassan elhagytam a titkárság irodáját. Sajnáltam szegény nőt, hogy ennyire lenyűgözte és elkápráztatta a látványom.  Nem ő volt az egyetlen nő, akire ilyen hatással voltam.  Ez volt az egyik kínos tényező a sok közül, ami a létezésemhez hozzátartozott, amióta megváltoztam. Nem olyan voltam, mint egy átlagos emberi lény.

Vámpír voltam. Egy közel négyszáz éves vámpír. Londonban születtem,1640-ben, és 23 évre rá változtam vámpírrá, tehát pontosabban 1663-ban. De én nem a vérszomjas vámpírok közé tartoztam, hanem egy egészen más kategóriába. Állatvérrel táplálkoztam, állatokra vadásztam. Átváltozásom óta soha nem öltem embert. Nem akartam gyilkos lenni és embereket ölni azért, hogy én létezhessek. Ehelyett inkább a gyógyításnak szenteltem magam. Kiváló önuralommal rendelkeztem, amit az évszázadok során értem el, így semmi akadálya nem volt annak, hogy végül orvos lehessek. Nyáron pedig sikerült lediplomáznom a tanári főiskolán, így már taníthattam is. Nem sokkal később pedig megpályáztam egy helyettesítő állást az egyetemen, amit meg is kaptam.

Létezésem során sikerült összetalálkoznom és megismerkednem pár érdekes magamfajtával, akik időközben a családom lettek. Ott voltak nekem a nevelt fiaim Emmett és Jasper. Emmettet én változtattam át, miután a nagyobbik lányom talált rá az erdőben, medvetámadás által haldokolva. Jasper a párjával együtt csatlakozott hozzánk pár évvel ezelőtt. Ő még elég nehezen viselte az embervért a közelében, de mindent megtett annak érdekében, hogy teljesen áttérjen az állatvérre.

Két nevelt lányom Rosalie az idősebbik és Alice a fiatalabb. Rosalie-t én találtam meg miután vőlegénye és annak barátai részegen elég csúnyán helyben hagyták, nem sokkal esküvője előtt.  Ő az elején elég nehezen viselte azt, amivé vált, de miután megismerkedett Emmettel már egész jól elfogadta. Emmettbe megtalálta a társat, akire mindig is vágyott. Alice, Jasperrel együtt csatlakozott hozzánk. Különleges képességével, előre látta, hogy hol fog találkozni élete szerelmével, és hogy csatlakozni fognak hozzánk. Még volt egy fiam Edward, aki jelenleg Angliában tartózkodott és egy testvéremnek fogadott nő, Esme, aki pár hónappal ezelőtt talált rá a párjára aztán nem sokkal később költözött el vele Spanyolországba. Edwardot és őt is én változtattam át.

Ők voltak a családom, akik mindennél fontosabbak voltak a számomra. Mindenkinek ott volt a párja, kivéve Edwardot és engem. A vámpírlét velejárója volt, hogy az ellenkező nem, egyszerűen nem tudott a természetfölötti szépségünknek ellenállni. Viszont nem sokan voltak tisztába azzal az egyszerű ténnyel miszerint a vámpíroknak, a világban létezett egy társuk, aki hozzájuk tartozik. Senki máshoz, csak hozzájuk. És ez ellen egyik se tudott mit tenni, mivel ez a létezésükig szóló dolog volt.

Viszont ezen kívül, még volt egy érdekesség, amit egy régi barátomtól tudtam meg, amikor Olaszországban jártam. Állítólag én nem tartoztam az átlagos vámpírok családjába. Lényegében nem sokkal tértem el a többi vámpírtól, csupán érintésre nem voltam annyira hideg és kemény, a szemem színe nem volt annyira virító aranyszínű, valamivel kevesebbet kellett vadásznom és az emberi vérre teljesen immunis voltam. Ezekkel a pozitív adottságokkal, sokkal könnyebb volt elvegyülni a hétköznapi emberek között.

De mint mindennek, ennek is volt a maga negatívuma. Nem voltam olyan erős, mint a többi vámpír, nem voltam annyira gyors sem viszont hallhatatlan voltam, ami lássuk be elég volt. Az egyetlen, ami elpusztíthatott minket az a tűz volt és egy magunk fajta, aki darabokra téphetett minket.

Az Antioch egyetem titkárságának termét hagytam el éppen, amikor hirtelen egy puffanásra, szisszenésre és nem sokkal később pedig egy fájdalommal teli jajdulásra lettem figyelmes. Rögtön a női hang irányába fordultam, majd nem sokkal később el is indultam abba az irányba, amerre a sérült személy lehetett. Messziről láttam, amint valaki a folyosó padlóján ült, a bal kezét furcsa pózban tartva. Láthatóan egy egyetemista lány volt, aki többször is felszisszent a fájdalomtól, miközben megpróbálta megérinteni a sérült kezét az egészségessel. Amint közelebb kerültem, egyből megcsapott az illata, ami hirtelen úgy fejbe vágott, hogy arra egyáltalán nem voltam felkészülve. Sose volt rám ilyen hatással egyetlen egy ember illata sem. De ő volt a kivétel. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a lány volt a társam, aki nekem rendeltetett, de nem voltam benne teljesen biztos.

• Maradjon nyugton!- szóltam rá finoman, miközben odaértem hozzá. A lány háttal ült nekem, kissé meglepődött, amikor lágyan ráparancsoltam. Nem akartam megijeszteni, nehogy még több fájdalmat okozzon magának, mint amennyire már fájhatott neki. – Hol sérült meg? – kérdeztem tőle, de még mielőtt választ kaphattam volna a kérdésemre, már közvetlenül mellette guggoltam.

Az illata ekkor már a torkomat is elkezdte marni. De az éhségnek a maró érzésétől teljesen eltért. Ez egészen más érzés volt. Viszont abban a pillanatban, amikor megpillantottam közelebbről, teljesen magával ragadott a látványa. Létezésem óta nem találkoztam még ennyire gyönyörű teremtéssel, mint amilyen ő volt.

Amint tekintetünk találkozott, nem tudtam levenni róla a szemem. Gesztenyebarna haj, mely kissé göndör fürtökben omlott a vállaira. Kis pisze orr, enyhe rózsaszín ajkai tökéletesen teltek. Hibátlan porcelánbaba bőr, de azok a nagy csokoládébarna szemek ejtettek rabul leginkább. Ha nem hallottam volna a szívverését, nem hittem volna el róla, hogy az élők közé tartozott.  Tökéletes volt, emberfeletti szépséggel megáldva. Egyszerűen nem tudtam róla levenni a tekintetemet, de valami mégis tett róla, hogy mégis máshova figyeljek jobban. De ekkor már tudtam, hogy őt nekem szánták.

- Áúúú! – jajdult fel kissé hangosabban, miközben már majdnem odakapott a sérült kezéhez, de szerencsére a hirtelen cselekedete félúton mégis abbamaradt. Közelebb mentem hozzá és már egyből vele szembe voltam, de a tekintetemet egy percre se vettem le róla. A szeméről a sérült csuklójára néztem, aztán újból a lányra, aki teljesen megbabonázva nézett engem, de nem úgy, mint a többi nő.  A szeméből sok mindent ki tudtam olvasni, de jelen pillanatban a legtöbb érzelem az a fájdalom volt, amitől minél hamarabb meg akartam szabadítani. Nem akartam látni a szenvedést a szemeibe, így gyorsan munkához is láttam.

- Szabad? – kérdeztem, meglepődve azon, hogy hirtelen mennyire rekedtes lett a hangom, miközben csak rá koncentráltam.  Rámutattam a sérült csuklójára, mire neki ijedten elkerekedtek a szemei ezért gyorsan megválaszoltam a fel nem tett kérdését. – Ne aggódjon, orvos vagyok. Jó kezekben van – mosolyogtam lágyan, de mégis biztatóan felé, ő pedig hezitálás nélkül halványan bólintott.

Miután megkaptam a bólintásával az engedélyt arra, hogy megnézzem a sérülését, segítettem neki felállni a folyosó padlójáról, majd nem sokkal később bevittem egy üres tanterembe, ahol leültettem egy székre. Elvettem a válltáskáját, majd nagyon óvatosan kisegítettem a kabátjából, miközben ő többször is felszisszent, én pedig gondolatban ezerszer is bocsánatot kértem tőle, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. Miután sikeresen lekerült róla a kabátja, feltűrtem a fehér pulóverének az ujját. Ekkor vettem észre, hogy nem csak az arca volt hibátlanul gyönyörű, de az alakja is. Akármelyik férfit megkaphatta volna ezen a világon, ami egy kicsit zavart, de egyben büszke is voltam, hogy egy ilyen lányt szánt nekem a sors, mint amilyen ő volt.

 Amint az én hideg kezem hozzáért az ő forró bőréhez, valami áramütésszerű bizsergés járta át az egész testemet, amin egy pillanatra meglepődtem. Amint ez bekövetkezett, a tekintetünk újra találkozott, ami azt jelentette, hogy ő is érezhette ezt. Ez valami új volt. Sose tapasztaltam még ilyet, amióta léteztem. De ez már teljesen bebizonyította az eddigi feltételezéseimet. Ugyanazt éreztem, mint amit a többiek leírtak nekem. Egymáshoz tartoztunk, társak voltunk.

Miután kissé alábbhagyott a furcsa bizsergő érzés, ami viszont nem tűnt el teljesen, újból folytattam, amit nem olyan régen elkezdtem. Az egyik kezemmel megfogtam a bal felső karját, mert nem szerettem volna, ha bármilyen hirtelen mozdulattal még több kárt tesz magában. Mindeközben pedig orvosilag jobban szemügyre vettem a látszólag eltört, duzzadt csuklóját, ami elég rossz állapotban volt. De még mielőtt hozzányúltam volna a csuklójához, jobbnak láttam előtte figyelmeztetni a lehetséges fájdalom miatt.

• Ez lehet, hogy most egy kicsit fájni fog – mondtam, ő pedig ismét csak bólintott, de a szemét egy pillanatra se vette le rólam. Láttam a zavarodottságot a tekintetében. Ő velem ellentétben nem tudta, hogy mi történik vele. Ekkor eszembe jutott az, az egyszerű tény, miszerint be se mutatkoztam neki. – Elnézést kérek, nem mutatkoztam be. Dr. Cullen vagyok az egyik itteni tanár – mutatkoztam be röviden. Ő már felkészülve a fájdalomra becsukta a szemét, mire egy kiáltásra lettünk figyelmesek, mely a folyosó irányából jött. Erre neki rögtön felpattantak a szemei és mindketten felkaptuk a fejünket és a hang irányába fordultunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés