A hét hátralevő része, eléggé eseménytelenül zajlott. Szerdán az egyetem után egyenesen hazamentünk és belevetettük magunkat a rengeteg feladatba, amit még azon a héten le kellett adni. Csütörtökön reggel nyolctól, délután hat óráig kurzusokon vettünk részt, így hazaérve már nem sok mindenre jutott időnk. Pénteken miután leadtuk a feladatokat, Katherine-t máris elkapta a készülődési vágy és a bál iránti izgatottság. Másnap este volt a bál, nekem pedig nem sok kedvem volt részt venni rajta, de elsőévesként kötelezővé tették. Ha nem lett volna a bál, már rég más programot terveztem volna. Épp az egyetemről tartottunk haza, amikor Katherine-nek megcsörrent a telefonja.

• Ki volt az? – kérdeztem érdeklődve, mivel a beszélgetés után barátnőm még jókedvűbb lett, mint amennyire az előtt volt.
• Alice Cullen – vigyorgott, mint a vadalma, én pedig kérdőn felvontam a szemöldökömet. Időközben már megérkeztünk a panelház elé, Katherine pedig leállította az autót és felém fordult. – Szombat délután átmegyünk hozzájuk. Ott készülünk el a bálra – tapsikolt örömében, én pedig ledöbbenve ültem az anyósülésen.
• Engem mikor akartál erről az egészről tájékoztatni? – kérdeztem összeszűkített szemekkel és karba tett kezekkel. – Tudtommal én nem egyeztem bele semmi ilyesmibe – tettem hozzá, miközben a kocsi plafonját kezdtem el bámulni.
• Nem egyeztél bele, de gondoltam nem lesz gond, ha most az egyszer helyetted is én döntök– felelte barátnőm majd vállant vont és kiszállt az autóból.

Vettem egy mély levegőt, hogy ne mondjak olyat, amit később megbánnék majd én is követtem a példáját. Kint cseperegni kezdett az eső, így szaladva besiettünk a lépcsőházba. Felérve a lakásba levettem a cipőmet és felakasztottam a kabátomat. Katherine is követte a példámat, majd együtt bementünk a konyhába. Ő viszont hirtelen megállt a konyhaajtóban és nekidőlt az ajtófélfának.

• Nem akarsz jönni Cullenékhez és ott készülődni? – kérdezte barátnőm komolyan, de kissé komoran, miközben én épp kávét készítettem magamnak. Amikor ránéztem, észrevettem, hogy tényleg komolyan érdekelte a válaszom és valószínűleg már meg is bánta, hogy nem kérdezett meg előtte hogy én mit szeretnék.
• Erről szó sincs Katherine – ráztam meg a fejem egyből, miközben a kezembe vettem a csésze kávémat, melybe időközbe cukrot és tejet tettem. – Csupán vehetted volna a fáradtságot és megkérdezel, mielőtt megígéred nekik, hogy én is megyek – világosítottam fel az ajtóban álló barátnőmet, aki nem akart arrébb menni, miközben én ki szerettem volna menni a nappaliba.
• Ki engednél, légyszi? – kérdeztem kissé türelmetlenül, mire barátnőm még jobban elállta a kijáratot. Ezzel csak ismét az idegeimre akart menni, hogy bocsássam meg neki az újabb meggondolatlan viselkedését. – Elég a játékokból kisasszony – tettem hozzá kissé mérgesebben, de látszólag lepergett róla.
• A holnapi készülődéses programról te is tudnál, ha ott lettél volna velünk Alice szobájában – tájékoztatott szemrehányóan, én válaszként pedig a szemeimet forgattam rá.  Hol is voltál te abban a két órában, Bella? – kérdezte elhúzva a száját, majd karba tette a kezeit, melyek eddig az ajtófélfán voltak, akadályként.
• Kimentem a ház elé, szívni egy kis friss levegőt - mondtam ki az első hihető dolgot, ami abban a pillanatban futott át az agyamon. – Csak nem hiányoztam? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben belekortyoltam a kávémba.
• Ne terelj Taylor! – mutatott rám fenyegetően, mire én fújtattam egyet. – Hogyan lehetséges az, hogy te állítólag kint voltál a ház előtt levegőzni, aztán rejtélyes módon az emeletről jössz le Mr. Tökéletességgel? – kérdezte szúrós tekintettel, miközben én visszafordultam és felültem a konyhapultra, magam mellé helyezve a csésze kávét.
• Úgy Katherine, hogy kint összetalálkoztam vele és mivel a nappaliban a fiúk nézték a filmet, mi inkább beültünk a dolgozószobájába beszélgetni – szerkesztettem át a válaszom egy részét, hogy egész hihető legyen a számára.  – És még mielőtt megkérdeznéd, hogy miről is, elárulom, hogy a kezemről volt szó. Másfél hét múlva ugyanis végre lekerülhet a gipsz a kezemről. Persze csak akkor, ha minden rendben a kezemmel – tettem hozzá komolyan és határozottan. Semmi féle képpen nem akartam elmondani az igazat. Bíztam Katherine-ben, de még túl korán volt felfedni a közöttünk levő kapcsolatot.
• Tehát azt akarod velem elhitetni, hogy ti két órán keresztül csak beszélgetettek és semmi egyéb nem történt? – kérdezte tőlem barátnőm hitetlenkedve, miközben látszott rajta, mennyire nem hitte el az imént mondottakat. – Kizárt! – tette hozzá nemlegesen megrázva a fejét.
• Ezzel azt akarod mondani, hogy hazudok? – kérdeztem miközben Katherine faggatózása kezdett kihozni a sodromból. – Sohasem hazudtam neked, de másnak sem. De tudod mit? – tettem hozzá, miközben leugrottam a pultról és sebes léptekkel mentem oda barátnőm elé a konyhaajtóhoz ahol állt. – Azt hiszel, amit csak akarsz. Ha nem hiszel nekem, az már régen rossz Katherine Davis – mondtam, majd félreállítva őt beviharzottam a szobámba.

Most az egyszer nagyon mérges voltam rá. Nagyon jól ismertem már barátnőmet és tudtam, hogy szeretett kérdezősködni, de ami sok az sok. Kíváncsisága miatt lassan meg kellett már komolyabban tanulnia, hogy voltak egyes dolgok, melyek nem feltétlenül rá tartoztak. Nem akartam megbántani őt, de ha ez kellett ahhoz, hogy leállítsam a folytonos faggatásait, hát akkor készen álltam rá, hogy megtegyem. Valahol sajnáltam azt, ahogyan viselkedtem vele, de a dühöm mégis sokkal nagyobb volt iránta. Nem borultam ki sokszor, de amikor mégis megtörtént, az egyszerűen borzalmas látvány és érzés volt. Percekkel később hirtelen kinyílt az ajtóm, amitől ha lehet még jobban elborult az agyam. Barátnőm épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor én megelőztem.

• Katherine mondd már el nekem légy szíves, miért annyira nehéz kopogni, és megvárni, amig valaki beleegyezik abba, hogy belépj a szobájába? – kérdeztem dühösen, szinte követelve a választ. De amikor nem jött tőle válasz, folytattam. – Szerintem nem kérek sokat. Már az elején megbeszéltünk néhány szabályt, amit már nagyon sokszor megszegtél. Eddig nem szóltam értük, elnéztem minden egyes kis hanyagságodat – zúdítottam rá elégedetlenségemet vele kapcsolatban miközben leültem az ágyamra. Ő viszont állva maradt az ajtóban.
• De Bella én… - kezdte a szokásos magyarázatos bocsánatkérését, mire én felemelve a kezem elhallgattattam. Most az egyszer nem akartam olyan könnyen megbocsájtani neki. Meg kellett tanulnia, hogy egyes dolgokat tiszteletben kell tartani. Akár tetszik, akár nem.
• Nincs semmi de, Katherine – szólaltam meg határozottan és teljesen komolyan. – Elég volt a folytonos kérdezősködésből és faggatózásból – jelentettem ki barátnőm felé, aki mélyen sóhajtott egyet. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz visszafognia magát. De meg kellett próbálnia. Értem, de leginkább maga miatt. – Egyszer s mindenkorra meg kell értsd, hogy vannak dolgok, melyek nem rád tartoznak – tettem hozzá, mire ő lehajtotta a fejét, de halványan bólintott. – Ha valaki szeretné veled megosztani a dolgait, akkor majd megteszi. De ismétlem. A magánügy az nem tartozik rád – mondtam kioktató hangon, ő pedig többször is bólintott. – És most szeretném, ha magamra hagynál. Gondolkozz el mindazon, amit mondtam. Meg kell tanulnod, hogy a butaságaid néha komolyabb következményekkel járnak. Nagyon kihúztad nálam a gyufát Kath, úgyhogy most egy kis időre lesz szükségem, hogy újra a régi legyen köztünk minden – tettem hozzá, mire ő hirtelen felkapta a fejét és rámúltén meredt rám.
• De ugye, azért eljössz velem holnap a Cullen házba? – kérdezte reménnyel teli hangon, miközben többször is megremegett a hangja.
• Sajnálom Katherine, de nem – válaszoltam szárazon, de határozottan. – Én elkészülök itthon, de te nyugodtan menjél csak – tettem hozzá, miközben odamentem az íróasztalomhoz, és elővettem a tanulni valómat hétfőre.
• Rendben, ahogy gondolod – sóhajtotta szomorúan, majd elhagyta a szobámat, bezárva maga mögött az ajtót.

Miután kiment a szobából, ráhajtottam a fejemet a nyitott füzetre, mely az íróasztalomon volt. Nem szerettem volna igy viselkedni a legjobb barátnőmmel, de valahol legbelül mégis úgy éreztem, hogy ez volt a helyes. De akkor mégis miért volt ennyire rossz érzés igy bánni vele, ha egyszer megérdemelte? Nagyon rossz kedvem lett. Talán mégse kellett volna igy bánnom vele.

Az idő nagyrészét nem tanulással, hanem inkább agyalással töltöttem. Most az egyszer nem csak Carlisle járt a fejemben, hanem Katherine és a korábbi kis vitánk. Végük arra a döntésre jutottam, hogy hétfőn megpróbálom valamivel kiengesztelni. De csak azért nem most ebben a pillanatban, mert akkor az egész eddigi erőfeszítésemet kidobhattam volna a nyitott ablakon. Néha volt egy olyan érzésem mintha nem is a legjobb barátnő szerepét töltöttem volna be nála, hanem inkább egy idősebb nővérét. Gondolatmenetemből a telefonom zökkentett ki, amely hirtelen kezdett el csörögni. Amikor ránéztem a képernyőjére, a földbe gyökerezett a lábam.

• Jó napot Dr. Cullen – szóltam bele kicsit halkabban a telefonba, nehogy Katherine bármit is meghalljon. – Minek köszönhetem ezt a váratlan telefonhívást a részéről? – kérdeztem flörtölős hangnemmel, mire halk nevetést hallottam a vonal túlsó végén.
• Jó napot, azt hiszem rossz számot, hívtam – mondta kissé komoly hangon, mire összeráncoltam a homlokomat, amit szerencsére ő nem látott. – Egy gyönyörű hölgyet keresek, talán ismeri is – tette hozzá, de már tudtam mire ment ki a játék, de hagytam, hadd folytassa. – Én egy bizonyos Annabella Taylor kisasszonnyal szeretnék beszélni – felelte, mire engem hirtelen elkapott a kuncogás, de megpróbáltam visszatartani, miközben belementem a kis telefonos játékba.
• Talán ismerek egy ilyen névvel rendelkező fiatal lányt – válaszoltam, miközben felültem az ágyamra. – Milyen ügyben keresi? – kérdeztem kíváncsian, miközben kinéztem az ablakomon.
• Ajánlanék neki egy érdekes programot ma estére, ha érdekli a dolog – felelte titokzatosan, ami nekem rögtön felkeltette a bennem bujkáló kíváncsi énemet.
• Hallgatom doktor úr – feleltem érdeklődve, miközben kuncogást hallottam a vonal másik felén.  Egyszerűen meghalok a kíváncsiságtól – tettem hozzá nevetve, mire ő is elnevette magát.
• Azt nem szeretném, úgyhogy elmondom – mondta azon a gyönyörű hangján, amit legszívesebben egész nap hallgattam volna.  – A fiatalok elmennek ma este moziba, aztán pedig bulizni – tájékoztatott. – Arra gondoltam, hogy átjöhetnél hozzám egy pár órára – ajánlotta fel, én pedig egyből gondolkodni kezdtem. Mit mondok a büntetésben levő ördögfiókának, ha észreveszi, hogy leléptem? De úgy tűnt ő már mindenre gondolt. – Katherine-nek mond azt, hogy a könyvtárba mész – adott ötletet a számomra, ami egyáltalán nem volt rossz. – Én jelenleg még a kórházban vagyok körülbelül este nyolc óráig, utána egyből érted megyek, és amikor haza szeretnél menni, hazaviszlek. Mit szólsz? – kérdezte.
• Nagyon jól hangzik és érdekel a dolog– feleltem őszintén, miközben úgy mosolyogtam, mint egy félőrült, aki megnyerte a főnyereményt. – Úgyis ki szerettem volna szabadulni innen, mert kissé puskaporos a levegő – tettem hozzá kissé letörten, amit úgy tűnt egyből kihallott a hangomból.
• Minden rendben van? – kérdezte komolyan, hangjából pedig egyből kiszűrtem az aggodalmat, melyet irántam érezhetett. – Ha bármi baj van, csak szólj, és azonnal érted megyek – tette hozzá és mintha kulcszörgést hallottam volna a háttérben.
• Nem hagyhatod ott miattam a munkahelyedet – feleltem, miközben már könnyek gyűltek a szememben. – Majd találkozunk miután végeztél – tettem hozzá már szinte suttogva. – Addig megleszek.
• Rendben, akkor felhívlak, amikor ott vagyok a közelben – mondta, miközben letöröltem a könnyeket, melyek lefolyni készültek az arcomon. – Addig is vigyázz magadra nagyon - tette hozzá ismét komolyan, mire én megígértem, hogy igy lesz.

Nem sokkal később elköszöntünk egymástól, én pedig letettem a telefonom az éjjeliszekrényre. Elhagytam a szobámat és bevonultam a fürdőbe készülődni. Egy gyors zuhany után felöltöztem és elkészültem az esti programomra. Igaz hogy csak egy bő fél óra telt el csak a beszélgetésünk óta, de én már alig vártam a nyolc órát.

Ekkor lett furcsa számomra az, hogy siri csend honolt a lakásban, ami eléggé szokatlan volt. Katherine általában zenét hallgatva tanult, és csupán akkor volt csend, amikor aludt vagy nem tartózkodott itthon. Határozott léptekkel mentem a szobájához és kopogtattam be az ajtaján. Miután háromszori kopogás után nem jött válasz, óvatosan benyitottam. A szobája üres volt. Elment. De vajon hova és miért. Talán én miattam? Miért kellett nekem annyira kiakadni rá?

Ehhez hasonló dolgok jártak a fejemben, miközben sorra megnéztem a szekrényeit. Szerencsére ruhák nem hiányoztak, ami azt jelentette, hogy nem mehetett messzire. De akkor mégis hova mehetett és mikor? Azon kívül meg szólhatott volna, hogy elmegy. Ha igy szeretett volna engem megleckéztetni, hát akkor gratulálok, remekül sikerült neki. Kiakadásomban el is felejtettem megnézni kint a táblát, melyre cetlit szoktunk kirakni, ha netalán elhagyjuk a lakást. Így tudattuk a másikkal, hogy hol találhat meg minket. Szerencsére barátnőm hagyott is egy cetlit, miszerint elhívták őt moziba, nem várjam túl hamar haza. Kissé fájtak a szavai, de teljesen megérdemeltem a rideg viselkedését. Csak remélni tudtam, hogy egyszer megbocsájt nekem.

Már majdnem a szobámban voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Nem is vettem a fáradtságot hogy megnézzem ki volt az, csak felvettem.

• Nézz ki az ablakon – szólt bele a telefonba, majd egyből le is tette. Én összezavarodva néztem a telefonra, aztán lassan odamentem az ablakhoz.

Amikor lenéztem, megpillantottam az ismerősen csillogó fekete kocsit, mellette pedig azt a számomra tökéletes szőke férfit, aki képes volt felvidítani a lehető leg rosszabb napomon is. Ehhez pedig már a puszta jelenléte is bőven elég volt. Ő pedig ott várt engem, lent a panelház előtt. Nem is szerettem volna egyebet, csak mellette még visszanyerni Katherine barátságát. Akkor minden tökéletes lenne megint.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2019.02.20. 22:28 Cinti Várom a folytatást.