A napok rohamosan teltek a mindig nyüzsgő Seattle-ben, ami nagyon jó, de kissé furcsa érzés is volt egyben. Amikor megérkeztünk ide és sikerült beköltöznünk, még volt egy bő hetünk az egyetemi megnyitóig, most pedig itt voltunk, csupán két óra választott el minket attól, hogy hivatalosan is egyetemistáknak nevezhessük magunkat Katherine-el.  Az utolsó simításokat végeztem a sminkemen, amikor barátnőm hirtelen beviharzott a szobámba. Mindig tudta mikor kellett valahova betoppannia. És az, ahogyan azt megtette, hát az se volt semmi.

• Nézz ki az ablakon! – utasított kissé kiabálva, izgatottsággal a hangjában, miközben azt se tudtam konkrétan, hogy mit csináljak előbb. Szidjam le azért, amiért így berontott a szobámba és rám hozta a szívbajt, vagy nézzek ki az ablakon, ahogyan azt úgymond az imént megparancsolta. – Mozdulj már, Bella! – noszogatott izgatottan, mire én fejcsóválva és némi szemforgatással, lassan odamentem az ablakhoz, majd óvatosan elhúzva a függönyömet végül kinéztem.
• Konkrétan, mit is kellene itt látnom? – kérdeztem Katherine-t értetlenül. Már majdnem hátra akartam fordulni felé, amikor hirtelen lenézve mégis megláttam a lényeget, amit sokkal hamarabb is észrevehettem volna, ha nem máshova nézek. – Mi a… Te jó Isten! – bámultam döbbenten lefelé, miközben még egy épeszű mondat se akart ki jönni a torkomon. Tehát e miatt volt barátnőm ennyire őrült hangulatban.
• Mintha csak magamat hallanám vissza – nevette el magát jóízűen Katherine, miközben az egyik kezét rátette a ball vállamra.  – Ha fentről ilyen őrülten jól néz ki, kíváncsi vagyok. testközelből milyen lehet – tette hozzá rám kacsintva, miközben én csak bólintani tudtam.

Barátnőm nem sokkal később elhagyta a szobámat engem pedig otthagyott enyhén sokkos állapotban. Valami olyasmit mondott, hogy folytatja tovább a készülődést, amit emiatt félbehagyott, de nem igazán tudtam odafigyelni rá, mivel túlságosan lefoglalt az, ami az apartmanunk előtt állt.

Lent, egy gyönyörű fekete Volvo parkolt az épület előtt. Legalábbis nagyon annak látszott innen, fentről. Nem voltam nagy kocsi márka szakértő, de a legtöbb ismert autót már a formája és a logója alapján egyből eltaláltam. Hogy pontosan melyik szériába tartozott, azt viszont már egyáltalán nem tudtam volna megmondani, de még megsaccolni sem. De abban az egyben biztos voltam, hogy vadonat új autó volt, egy hatalmas piros masnival átkötve. Ennyit jól láttam tíz emelet magasról is. Ami pedig a tulajdonosát illette, az nem volt más, mint a lakótársam, Katherine.

A szülei megígérték neki, hogy kap tőlük egy amolyan hasznos évkezdő ajándékot. Nem árulták el konkrétan neki, hogy mit, de én már nagyjából sejtettem, mivel én is segédkeztem a kiválasztásában. Ma pedig kiderült, hogy jól gyanítottam. A döbbenet nálam már nagyjából átváltott örömbe és kíváncsiságba, barátnőm új autója iránt. Mindketten rendelkeztünk vezetői engedéllyel, és az óta egyszerűen szenvedélyünké vált a vezetés. Én kifejezetten akkor szerettem vezetni, amikor kissé feldúlt állapotban voltam. Olyankor a vezetés mindig képes volt megnyugtatni. Az én szüleim is ragaszkodtak ahhoz, hogy hozzam el a saját kis autómat, ami egy fehér Audi A3-as volt, de mivel a lakásunk csupán pár utcányira volt az egyetemtől, egyszerűen fölöslegesnek éreztem. Katherine jó barátnőhöz méltóan pedig amúgy is megígérte a szüleimnek, hogy az autó márpedig közös lesz és tényleg fölösleges lett volna két autó, mivel egészen mostanáig otthon neki nem volt, így az én autómmal csavarogtuk be a környéken található összes helyet, ahova el szerettünk volna menni. Tehát így lett Katherine autója egyből közös, amire én is idegtépően kíváncsi voltam már, bár a veszekedésekért, amit a kocsi kiválthatott már annál kevésbé. Reméltem a legjobbakat.

Miután sikerült teljesen befejeznem a kissé visszafogott, nappali sminkemet, halkan kilopóztam a szobámból úgy, hogy barátnőm még véletlenül se hallja meg. Ki akartam ugrasztani a nyulat, a bokorból. Amint kiértem egyből észrevettem, hogy Katherine szobájának ajtaja zárva volt, csak némi hangfoszlány hallatszott ki. Ez nagyjából azt jelentette, hogy odabent tartózkodott, ahogyan azt korábban remélni mertem. Óvatosan odaosontam lábujjhegyen az ajtajához, majd halkan benyitottam és hangosan elkiáltottam magam.

• Aki utolsónak ér le az új autóhoz az záptojás és nem vezetheti egész héten! – hadartam el gyorsan egy szuszra, majd nem sokkal később nekiláttam kifelé szaladni a lakásból, ahogy azt a lábaim bírták. Ahogy észrevettem Katherine éppen telefonált, így még több eséllyel indulhattam ellene.
• Na, várj csak, Bella! – hallottam meg kissé dühös kiabálását, miközben rohantam lefelé a lépcsőkön, kettesével véve azokat. Lifttel akartam menni, de az már sajnos foglalt volt, így maradtak a lépcsők. – Tudod jól, hogy ez így nem fair! – tette hozzá még mindig kiabálva, de már fújtatva, ami azt jelentette, hogy ő is lefelé tartott éppen utánam.

Én az ötödik emeletet hagytam éppen el, miközben ő körülbelül két emelettel lehetett lemaradva tőlem.

• Pedig az a második nevem és ezt te is jól tudod! – kiáltottam vissza már kissé szaggatottabban, de mégis nevetve, miközben már egyre jobban közeledtem az utolsó szint és a cél felé. Nem láthattam barátnőm arcát, de tudtam jól, hogy ezen a szemeit forgathatta és magában szitkozódott.

Amikor végül leértem, teljesen ledermedtem a látványtól, ami ott fogadott. Fentről a kocsi nagyon jól nézett ki, de közelebbről egyszerűen észveszejtően gyönyörű volt. Nem tudom mennyi ideig bámultam volna szájtátva az autót, ha Katherine nem csapódik belém olyan erővel, hogy mindketten meginogjunk. Nem sokkal később megjelent egy futár, aki barátnőmnek egy borítékot adott át, és két kulcsot, ami valószínűleg a kocsihoz tartozott.

• Ez valami álomszép – szólalt meg végül, miközben végigsimított az új autón. – Nem hiszem el, hogy ez tényleg az enyém – tette hozzá, miközben közelebb léptem az autóhoz. Közelebb érve észrevettem egy nagyobb cetlit a nagy masniban, amit nem sokkal később elvettem, majd engedélyt kérve tőle elolvastam. A szülei írták.
• Pedig nyugodtan elhiheted, mert már neked hála a mi nevünk szerepel rajta – dugtam a képébe a papírt. – És itt vannak a kulcsok is hozzá – ráztam meg a két slusszkulcsot, amit időközben kikaptam a kezéből, miközben visszaadta a papírt, amit gyorsan áttanulmányozott.
• Amiből az egyik az enyém – vigyorgott rám, mint a vadalma, miközben visszavette a kezemből az egyik kulcsot. – Egyezzünk most meg – tette hozzá komolyan, miközben óvatosan lehámoztam az új ajándékunkról a csomagolását. – Odafelé te vezetsz, hogy lásd mennyire rendes vagyok, de visszafelé mindenképp cserélünk – nézett rám azokkal a könyörgő kiskutyás tekintetével, amivel az őrületbe tudott kergetni valahányszor bevetette ellenem.
• Oké, mivel a te autód, ez nem is lehetne másképp. Köszönöm a lehetőséget, hogy először én vezethetem –köszöntem meg, miközben kezet ráztam vele. – De nem fogunk összeveszni rajta. Ígérd meg még most! – mutattam a négykerekű felé, ami csak úgy csillogott villogott, pedig nem sütött a nap.
• Megígérem, hogy nem fogunk összeveszni rajta – tette a szívére a kezét, mire a másikat felemelte, én pedig kíváncsi voltam rá, hogy tényleg így lesz-e. – Amúgy meg hadd javítsalak ki, mert a mi autónk – javított ki figyelmeztetően, és külön, nyomatékosítva kihangsúlyozta, hogy a miénk.

Az egyetemi megnyitóra az új autónkkal mentünk, amit ígéretéhez híven én vezethettem. Ugye mondanom se kell, hogy szerelem volt első látásra? Ha tehettem volna, ki se adtam volna a kezem közül, de ez nem volt olyan egyszerű, mivel nem az én autóm volt. Nem akartunk külön autót, ezért is ragaszkodott annyira barátnőm ahhoz, hogy akkor viszont legyen egy közös. Sose balhéztunk össze semmi dolgon, amit meg kellett osztanunk egymással, így reméltük, hogy a kocsival is ugyanígy lesz. Ez még mindenképpen kiderülni látszódott a jövőben.

Több mint egy órás megnyitós beszéd után, amit az egyetem igazgatója tartott, bementünk a saját termünkbe és megismerkedtünk a vezető oktatóval és a többi elsőéves társainkkal. Körülbelül harmincan voltunk a kurzuson összesen, ha jól számoltam. Huszonhét lány és három fiú. Még aznap megkaptuk az ideiglenes órarendünket és egy listát a beszerezendő fontosabb dolgokról, aztán aznapra szabadon távozhattunk. A holnapi naptól viszont elkezdődtek az igazi előadások és a szemináriumok, melyeket már izgatottan vártam. Katherine viszont már az órarendünk felolvasása után egyből morgolódni kezdett. Hozta a megszokott formáját a csaj.

• Gyógypedagógia? – hüledezett, miközben hazafelé tartottunk. Most kivételesen ő volt a sofőr, de ahelyett hogy élvezte volna a vezetést, csak a tantárgyainkat sorolta, melyeknek nem kifejezetten örült. – Tesi – tette hozzá már mérgesen morogva. – Minek kell nekünk testnevelés? A pszichológia még oké, de a torna azt magyarázd már el nekem, mire is jó? – kérdezte hüledezve, miközben leparkoltunk az apartmanunk előtt. Talán egy alkalommal áradozott az autóról és az se tartott tovább három másodpercnél.
• Talán azért, hogy mozogj egy kicsit – feleltem kissé szarkasztikusan, miközben lassan kiszálltam. – Ugyan már Katherine. Ne csinálj ennyire nagy ügyet az egészből. Tudom, hogy nem az erősséged a sport, de attól még lehet, hogy jó lesz. Légy egy kicsit pozitív – próbáltam megnyugtatni, miközben bezárta az autót. – Tanulj ahhoz, hogy taníthass – mondtam neki azt a mondatot, ami a terem egyik falán volt olvasható.
• Oké, igazad van. Már az elején túlreagálom ezt az egészet– törődött végül bele egy mélyebb sóhaj kíséretében. Már kezdtem azt hinni, hogy végre elhallgat egy kis időre, de aztán hirtelen egészen más témára váltott. Imádtam ezt a csajt a holdig meg vissza, de néha túl sok volt nekem. – Amúgy hallottam két új csoporttársnőnket, amint arról beszélgettek az előttünk levő sorban, hogy a másod vagy a harmadéveseknek az egyik tanáruk hirtelen lebetegedett, ezért egy jó pár hétig vagy akár hónapig egy helyettesítő tanárt kapnak, aki állítólag nagyon jóképű és fiatal is méghozzá. De azt se hagyjuk ki ugye, hogy nagyon úgy tűnik szingli a pasi – számolt be most arról, amit nem is olyan régen hallott. Én is hallottam valamit, de nem szenteltem neki túl sok figyelmet. – Én sajnos csak hátból láttam az évnyitón, de ha hátból ennyire eszméletlenül jól néz ki, akkor talán el tudom képzelni, hogy profilból ezerszer észbontóbb lehet a kinézete. És ráadásul szőke – ábrándozott tovább, miközben felfelé haladtunk a lépcsőházban.
• A mi épületünkben, csak három osztály van, tehát biztos vagyok benne, hogy látni fogod – feleltem, miközben magamban csak a szemeimet forgattam, ahogy Katherine-t elképzeltem magam elé, ahogy szünet nélkül hajkurássza szegény tanárt. Őrület. Bíztam benne, hogy nem kerül rá sor, hogy végignézzem.
• Remélem is, hogy hamarosan látni fogom, mert addig nem fogok nyugodtan aludni – mondta, majd nem sokkal később bementünk a lakásba, ahol mindketten elvonultunk a saját szobánkba.

Nekem mindenképp szükségem volt egy pár, Katherine mentes órára. Ekkor még nem sejtettem azt az egyszerű tényt, hogy vele összezárva, mennyire nehézkes lesz ezt a dolgot véghezvinni, mivel tizenöt perc nyugalom után kopogtatott az ajtómon.

• Elmegyek beszerezni a listán szereplő kellékeket – kukucskált be a szobámba kopogás után, miközben én felültem az ágyamon. – Nincs sok kedvem egyedül menni. Nincs kedved esetleg velem jönni? – kérdezte, én pedig megráztam a fejemet és visszaengedtem magam az ágyra, miközben becsuktam a szemem. – Légyszi! – hallottam meg közelről, barátnőm könyörgő, vékonyka hangját, amit ilyenkor direkt csinált.
• Rendben, legyen – adtam be a derekam, mivel nekem is szükségem volt azokra a bizonyos kellékekre, így kénytelen voltam elmenni, ha nem ma, akkor az elkövetkezendő pár napban biztosan. – De szólok előre, hogy nem töltök órákat a papírboltban, mert szeretnék kipihentem menni holnap – mondtam az egyetlen feltételt, amihez ragaszkodtam, Katherine pedig ugrándozva ment ki a szobámból. Ennyit a Katherine mentes óráimról a mai napon.

Már egy teljes hét elég volt ahhoz, hogy teljesen beleszeressek a szakba, amit választottam. Érdekesek voltak a szemináriumok, a bemutatók és a különböző feladatok, amiket nap, mint nap kaptunk. Nagyon szerettem a gyerekeket, ezért is döntöttem a középiskola után, a tanítóképző mellett. A legnagyobb vágyam jelenleg az volt, hogy óvónő lehessek. Nagyon reménykedtem abban, hogy sikerülni fog és elérem a célomat, amit kitűztem magam elé. Ez volt az álmom.

Egy pénteki nap délutánján éppen testnevelés óráról jöttünk ki, amikor Katherine hirtelen észrevett valamit. Nem igazán voltam annyira beszámítható állapotban sőt, annyira fáradt voltam, hogy alig álltam a saját lábaimon. Mindez egy eléggé bizarr álom miatt, amit előző éjszaka álmodtam. De barátnőmnek sikerült egy pillanatra rám hoznia a frászt.

• Jaj, ne! – kiáltott fel Katherine kétségbeesetten, amivel úgy megijesztett, hogy azt hittem menten elsikkantom magam a folyosó kellős közepén. – Az öltöző szekrényben hagytam a mobiltelefonomat, gyorsan visszamegyek utána – mondta, miközben már indult is vissza az öltöző irányába, ami egy másik épületben volt. – Te addig menj és szállj be nyugodtan a kocsiba – kiáltotta miközben odadobta nekem a kulcsot, amit sikeresen elkaptam, aztán tettem, amit mondott.

A hosszú folyosón sétálva eszembe jutott egy álom. Egy pár nappal ezelőtti álmom, mely nagyon valóságos volt. Egy jóképű szőke férfi szerepelt az álmomban. Annyira valóságos álom volt, hogy csak röviddel felébredésem után döbbentem rá, hogy csak álmodtam. Akkor jöttem rá, hogy nem is volt olyan jó ötlet elkalandozni a gondolataimban, amikor már túl késő volt.

Kicsit túl közel kerültem az egyik teremnek az ajtajához, az pedig egy váratlan pillanatban kivágódott, egyenesen neki a bal kezemnek. Több mint valószínű, hogy a huzat vághatta ki a terem ajtaját mely előtt el szerettem volna haladni, mivel a teremből nem lépett ki egy árva lélek sem.

A csuklómba belenyilalló és aztán egyre csak hasogató fájdalomtól hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és pillanatokon belül a folyosó padlóján találtam magam. Amint a másik kezemmel a lüktető csuklómhoz kaptam, rögtön felszisszentem a fájdalomtól. Olyannyira fájt, hogy kissé hangosabban fel is jajdultam, mire meghallottam, hogy valaki gyors léptekkel siet oda hozzám. Először azt hittem barátnőm érkezett vissza, de hamar kiderült, hogy tévedtem.

• Maradjon nyugton! – szólt rám az a valaki, aki közben odaért hozzám. Kedves, lágy hangon, de mégis kissé parancsolóan, ami valahonnan a hátam mögül érkezett. – Hol sérült meg? - kérdezte, mire hátrafordítottam a fejemet, hogy lássam az illetőt, aki a hang alapján, talán egy fiú lehetett. Legalábbis ekkor azt hittem.

Amikor végre megpillantottam a segítségemre siető személyt, akkor hirtelen meg is feledkeztem arról, hogy miért is ültem akkor konkrétan a hideg és egyben nedves padlón, amit nem is olyan régen moshattak föl az én legnagyobb szerencsétlenségemre. Nem egy fiú volt, hanem egy szőke férfi guggolt mellettem, akit mintha láttam volna már valahol. De mégis hol?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés