– Ez nem lehet igaz! – csak ennyit tudtam kinyögni, miután megláttam az ajtóban állókat.

- Meglepetés! – kiáltották a lányok egyszerre. Nem hittem a szememnek, pedig a legjobb barátnőim ott álltak előttem, teljes életnagyságukban. Orsi, Emese, Wanda és Andrea - Ezt nem hiszem el – bámultam a lányok irányába, arcomon tagadhatatlan döbbenettel. – Tényleg itt vagytok, vagy csak álmodom ezt az egészet? – kérdeztem tőlük, mivel ez annyira álomszerűnek tűnt, hogy csak úgy megjelentek itt. Itt, Forksban.

- Nem álmodsz Csipkerózsika, tényleg itt vagyunk – humorizált Orsi boldogan, ahogyan a többiek is. A hátuk mögött észrevettem a sok bőröndöt, ami többnyire elhitette velem, hogy tényleg nem álmodom ezt az egészet. A lányok itt voltak, és ők voltak azok.

- Úr Isten! – ugrottam oda hozzájuk. – Annyira örülök nektek – öleltem meg őket egyszerre. Egy idő után annyira szorítottuk egymást, hogy nem kaptunk levegőt, így lassan abbahagytuk a szorító ölelgetést. – Mit kerestek ti itt? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott abban a pillanatban. – Nagyon boldog vagyok, hogy láthatlak titeket, nehogy félre értsetek, de mégis hogy jött ez össze? Hogy találtatok ide? A szüleitek tudják? – záporoztak belőlem a kérdések.

- Úgy, hogy az eljöveteled után állandóan búskomorak voltunk – kezdte a mesélést Emese, miközben behívtam őket a házba. A bőröndöket letettük az előtérbe, mi pedig bevonultunk az étkezőbe, ahol gyorsan helyet foglaltunk az asztalnál. Én kicsivel később felálltam, hogy poharakat, üdítőt és valami harapnivalót helyezzek az asztalra.

- Így a szülők már nem bírták nézni, ahogy szenvedtünk a hiányodtól. Ők voltak azok, akik összegyűlve bejelentették, hogy mikor indul a gépünk – próbálta utánozni Wanda, ahogy a szülei sajnálkozó pillantásokkal nézték őt és a többieket. Bár a sajnálkozó pillantás olyan jól sikerült, hogy még a könyörgő kiskutya szemek is eltörpültek volna a mellett, amit barátnőm az imént produkált.

- Nem volt nehéz megtalálni a házat, amit akkor a képen is láttunk, bár kicsit másképp néz ki így élőben – felelte Orsi a megválaszolatlan kérdést. – Úgy hogy itt vagyunk.

- Mindenre számítottam, de erre azért a világon soha – ráztam meg hevesen a fejemet. – Legalábbis a közeljövőben nem igazán – tettem hozzá, miközben üdítőt öntöttem a lányoknak.

- Mi sem hittünk abban, hogy el tudunk jönni, de végül már elengedés helyett mondhatjuk úgy, hogy szabályosan elküldtek minket ide – kuncogott Andrea, majd mi is csatlakoztunk hozzá. Magam elé tudtam képzelni az összegyűlt szülőket, akik már nem bírnak a szomorú, gyászoló lányokkal.

- Akkor ez azt jelenti, hogy a nyár végéig itt is maradtok? – kérdeztem, hangom pedig tele volt reménnyel. Annyira örültem, hogy a lányok itt voltak, de már előre rettegtem attól, hogy hamarosan újra egyedül leszek, nélkülük. A válasz nem sokáig váratott magára.

- Igen, azt - felelte Wanda, mosolya pedig több ezer wattosra sikeredett. – Addig maradunk, amíg az őrületbe nem kergetünk teljesen – tette hozzá, én pedig a szemeimet forgattam az előbbi gonosz beszólásán. – Más házban sajnos, de viszont a közelben.

- Mind tudjuk, hogy az elég nehezen fog menni – nevettem, a lányok pedig egyetértően bólintottak. – De a próbálkozásba nem halt bele még senki – kacsintottam rájuk, amire egy újabb bólintás követett, nevetéssel vegyülve.

Már eléggé besötétedett, amikor a lányokkal kiveséztük a fontosabb eseményeket, melyek mind az után történtek, hogy én eljöttem. Megtudtam, hogy anyám elment meglátogatni az egyik unokatestvérét, de még előtte, Charlie ragaszkodott hozzá, hogy ünnepeljenek egy kicsit. Az ünneplés oka pedig mi más lehetett volna, mint az én elköltözésem. A lányok nem sokat találkoztak anyámmal, így beszélni sem igazán tudtak vele. Egy nap azért mégis sikerült véletlenül összefutniuk vele. Akkor anyám megkérdezte őket, hogy nem érti, miért nem hívom fel soha. Ez teljesen kiborított a nyugalmi állapotomból. Anyámnak fogalma se volt róla, hogy három napon keresztül, folyamatosan hívtam őt, de Charlie ezek szerint nem adta át az üzenetemet, miszerint anyu, ha teheti, hívjon vissza engem, minél hamarabb. Eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, akkor is elérem, hogy legalább egy pár szót váltsak anyuval.

A beszélgetés után, össze akartam ütni egy gyors vacsorát nekem és a lányoknak. Hiába unszoltam őket, hogy addig, amíg én végzek, nézzenek körül a lakásban, ők ragaszkodtak ahhoz, hogy segítsenek nekem. Ebből persze egy elég szép kaja csata keletkezett, amit könnyű volt elkezdeni, de még nehezebbnek bizonyult összetakarítani. Együtt sikerült egy eléggé ízletes salátát készítenünk, amiből nem igazán maradt valami sok.

- Nem tudom, hogy vagytok vele, de én nagyon jóllaktam – dőlt hátra a székében Orsi, aki a hasát fogta. Nem sokkal később a többiek is végeztek, akik követték barátnőjük példáját. Én viszont felálltam és lassan elpakoltam az asztalt. Miután végeztem, visszasétáltam a lányokhoz. Le se ültem rendesen, megszólalt az ajtócsengő. Elmentem ajtót nyitni, amíg a lányok folytatták az előzőleg megkezdett beszélgetésünket.

Az ajtóban Mr. Grey állt, aki a megígért szegeket hozta át. Az egyik kezében a szegeket, a másikban pedig a kalapácsot tartotta. A lányok érkezése teljesen elfeledtette velem ezt az aprócska tényt.

- Ahogy megígértem kicsim, itt vagyok – mondta, miközben beljebb lépett, én pedig becsuktam az ajtót. – Vendégeid vannak talán? – mutatott az előtérbe helyezett bőröndök felé.

- Úgy is mondhatjuk Martin – feleltem szélesen mosolyogva, Mr. Grey pedig elindult az ebédlő irányába, ahonnan kacagás és beszélgetés hallatszott.

A lányok, amint meglátták a középkorú férfit, rögtön elhallgattak. De miután bemutattam őket egymásnak, sokkal oldottabb lett a légkör. Olyannyira, hogy egy kellemes beszélgetés kerekedett, amire azelőtt egyáltalán nem számítottam. A beszélgetés sajnos meg lett szakítva, a szegek elhelyezése miatt, de ez sem okozott komolyabb gondot, mivel közben volt alkalmam megmutatni a lányoknak az egész házat. Teljesen elvarázsolta őket a háznak a kinézete belülről, de kívülről is, aminek többször hangot is adtak. Mielőtt Martin hazament volna, ellátott minket egy pár jó tanáccsal, amiből egy leginkább figyelmeztetésnek hangzott, mint tanácsnak.

- Örülök, hogy a kis Bella már nincs teljesen egyedül, de azt javaslom, hogy ne járkáljatok sötétedés után az erdőben – mondta, miközben az arca olyan komolyságot tükrözött, ami okot adott arra, hogy fogadjuk meg azt, amit az imént mondott.

- Ne aggódjon Mr. Grey – nyugtatta meg Orsi az ajtóban kilépő felnőttet. – Nem megyünk este az erdőbe. Ha mégis, akkor mindenképpen viszünk magunkkal egy felnőttet – tette hozzá mosolyogva, mire a szomszéd úr szintén mosolyogva bólintott, majd integetve és jő éjszakát kívánva hazament.

- Szerintem mi is megyünk lassan – sóhajtotta Emese, aki szívesebben maradt volna nálam a vendégszobában, mint abban a házban, amit Andrea szülei rendeztek el a számukra. Egy pár utcányira volt innen egy családi ház, ami egy pár hónapja lakatlan volt, mivel az eredeti tulajdonosa más városba költözött, így kiadóvá vált. Szerencsére be volt bútorozva, ami ebben az esetben jól jött a négy lánynak, ők mégse akartak egy tök ismeretlen házba tartózkodni.

- Ha esetleg nem akartok ott aludni, akár itt is maradhattok nálam – zártam be villámgyorsan az ajtót, majd vigyorogva nekidőltem úgy, hogy az jelezzem, nem szívesen áll szándékomban kiengedni őket innen. – Van két vendégszobám, amibe simán elfértek, gond nélkül – néztem rájuk reménykedve, hogy meggondolják magukat.

- Ha választanom kell lányok, akkor én habozás nélkül ezt a házat választom, még akkor is ha nem láttam a másikat – ült rá a bőröndjére Wanda, karba tett kezekkel. – Ezt vehetitek úgy is, hogy én innen nem mozdulok!- húzta fel az orrát, mint egy kis finnyás hercegnő.

- A szüleim nem fognak örülni neki, hogy nem a terv szerint cselekszünk… - kezdte Andrea, de Orsi az egyik kezével gyorsan befogta a száját. Ehhez még egy elég csúnya nézés is társult, ami elég lett volna, hogy Andrea elhallgasson.

- A szüleid meg fogják érteni, ahogyan a mieink is – mondta Orsi, majd levette kezét Andrea szájáról, aki sóhajtva beletörődött a sorsába. Tudta, hogy ha a többiek valamit eldöntenek, abból nem engednek. – Sokkal jobb, ha együtt vagyunk. Így jóval több időt tölthetünk együtt, és el sem kell válnunk, még arra a kevés időre sem. Amúgy a szüleink is sokkal nyugodtabban lesznek, ha tudják, Bellánál vagyunk és nem egyedül egy idegen házban.

- Ezzel egyet kell, hogy értsek veled – bólintott Emese, aki szintén leült a bőröndjére. – Gyerünk Andi, te komolyan egyedül akarsz elmenni abba az ismeretlen, idegen házba, minthogy itt maradj velünk? – nézett az említettre, aki mindenkin végignézett, majd végül megszólalt.

- Jól van, meggyőztetek – sóhajtotta feltett kezekkel megadóan, mire a többiek örömükben a nyakába vetették magukat, ahogy én is. – De ti magyarázzátok el a szüleimnek, hogy miért, mi és hogy – kötötte ki a feltételeket a lányoknak, akik beleegyeztek, de nekem is volt némi beleszólásom a dologba.

- Ezt szerintem bízzátok csak rám – kacsintottam, mire minden tekintete rám szegeződött. – Én szerettem volna a legjobban, hogy itt maradjatok, úgyhogy én leszek az, aki kihúz benneteket ebből a csávából – magyaráztam el az értetlen tekintetű bagázsnak, hogy miért mondtam az imént, amit mondtam.

- Jól hangzik – felelte Wanda, miközben felálltak a csomagokról. – Csak Bella képes arra, hogy jól jöjjön ki ebből az egészből. A szüleink imádják őt, és akár mindenre rá tudja őket venni, különösebb hűhó nélkül. Emlékezzünk csak vissza a tengerparti kis kalandunkra, amikor a szüleim nem akartak elengedni. Bella annyira könnyen rá tudta őket venni, hogy az valami eszméletlen. Nekem az ilyesmi sose sikerült. Egyszer sem.

- Neked könnyűnek tűnik, de elárulom, hogy egyáltalán nem az – mondtam, miközben felfelé tartottunk az emeleten. – Különben olyankor az egész felelősség is rám hárul, ezt ne felejtsd el! Ha esetleg valami történik, az egészben az én hibám lenne.

- Ott a pont – nyögte Orsi az utolsó lépcsőfoknál. – Mindig is Bella volt a felelősségteljesebb, mindegyikőnk közül. Ezt valljuk be.

- Oké, elég lesz – zártam le gyorsan a témát, mert tudtam, hogy előbb utóbb előbukkanhat egy kisebb vita, amit el akartam kerülni, ha lehetett. – Ti rendezkedjetek be, mindent megtaláltok a szobák szekrényébe, amire szükségetek van. Zuhanyozzatok le, addig én felhívom a szüleiteket és a sajátommal is megpróbálok egy pár szót váltani, ha sikerül – tájékoztattam a lányokat, akiket aztán magukra hagytam, hogy egyezzenek meg, hogy ki, kivel lesz egy szobában.

Ahogy az megígértem, felhívtam a lányoknak a szüleit, akik beleegyeztek abba, hogy a lányok itt maradjanak nálam, egészen addig, amíg nem zavarnak. Én megnyugtattam őket, hogy egyáltalán nem zavarnak, sőt. Nagyon jó, hogy végre volt élet a házban, rajtam kívül. Egy kicsit hosszabbra sikeredett a beszélgetés, végül a szülők megígérték, hogy rendszeresen fognak küldeni ezt-azt, amire szükségünk lehet a lányokkal, amit megköszöntem.

Végül pedig elérkezett az a pillanat, hogy újra megpróbáljam felhívni az én drágalátos egyetlen édesanyámat, akit hála Charlie-nak nem tudtam eddig elérni. Orsitól és Emesétől tudtam meg, hogy Charlie lecseréltette anyu mobilszámát, ami igazán nagy szemétség volt tőle. Viszont a lányoknak sikerült megszerezniük magától anyutól, így ide tudták nekem adni. Gyorsan beírtam a telefonszámot, majd nem sokra rá tárcsáztam is. Csörgött egyet, kettőt, aztán végre valaki felvette. Mint azt vártam, nem anyu volt az, hanem az a drágalátos, kibírhatatlan férje. Még volt annyi időm, hogy megnyomjam a felvétel gombot a telefonon.

- Charlie Roberts a telefonnál, kivel beszélek? – hallottam meg annak az embernek a hangját, akit talán a világon a legjobban utáltam. Bementem a nappaliba, és leültem a kanapé kéztámlájára.

- Renée Roberts-et keresem, az anyámat – mondtam köszönésképpen, egy olyan szemtelen hangsúllyal, ami nem vallott volna rám normálisan, de Charlie már túl messzire ment. Ha ő így, hát én is.

- Sajnálom Bella, de most jelenleg nincs itthon – kezdte a szokásos monológjával, ami már kezdett nagyon unalmassá válni. – Esetleg átadjak neki valamit? – hallottam a mézes mázos, de mégis gúnyos hangsúlyát, ami elég erőt adott ahhoz, hogy végre lépjek.

- Ne adjál neki át semmit, úgy ahogy eddig sem tetted – vált ingerülté a hangom, amit biztosra vettem, hogy ő is nagyon jól hallott a vonal túlsó végén. – Anyámmal akarok beszélni, most azonnal. Ha pedig nem adod ide a telefonhoz, akkor garantálom neked, hogy a következő telefont nem tőlem kapod, hanem a hatóságoktól – próbáltam némi fenyegetést a hangomba csempészni, bár tudtam, hogy ez nem fogja megfélemlíteni a mostohaapámat. – Ideadod, vagy sem? A te döntésed Charlie.

- Fenyegetőzz csak nyugodtan kicsi Bella – mondta nyálasan, amin teljesen kiakadtam. – Szerinted te a tizenhat évesen mit tudsz tenni, főleg onnan, ellenem? Egy felnőtt ember ellen? – kérdezte, majd ördögien felkacagott. Ez az ember egyáltalán nem volt normális. És az anyám odáig, meg vissza volt érte.

- Többet, mint amennyit hinnél rólam – sziszegtem mérgesen, mint egy kobra kígyó. – Tudom, hogy anyu otthon van, ne is tagadd! – ordítottam, mire a lányok megjelentek a nappaliban. Arcukon teljes kétségbeesés. El akartak menni onnan, de megfogtam Orsi kezét, aki jelzett a többieknek, hogy maradjanak. Leültek a kanapéra mellém és csendben hallgatták, már amit hallottak az egészből.

- Kivel beszélsz? – hallottam meg hirtelen anyám hangját a háttérből, ami egy kis reménnyel töltött el, hogy hátha hallotta, amit Charlie mondott. – Ki az Charlie? – ismételte meg anyám, mivel a férje nem válaszolt neki.

- Senki aranyom, csak valami termékbemutatós bolondok – hazudta Charlie, de a hangja egy kicsit se remegett meg, ami elárulhatná, hogy nem mond igazat. – Ilyen későn képesek zaklatni az embert – tette hozzá dühösen.

- Anyu! – ordítottam bele a telefonba, ahogy az a torkomon kifért, hátha valami véletlen folytán kihallatszik a készülékből – Én vagyok az Bella. Anyu!- kiáltottam, de aztán csak azt a jelzést hallottam, ami jelezte, hogy a vonal már megszakadt. Tehát az a nyomorult képes volt bontani a hívást. Már meg se kellett volna, már lepjen engem, hisz Charlie-ról volt szó.

A düh olyan hirtelen jött elemi erővel csapott le rám, hogy a kezemben levő mobiltelefont a falhoz csaptam, ami több darabra eset szét. Meg mertem kockáztatni, hogy használhatatlan lett, a telefonkártyát és az akkumulátort kivéve. A lányok rögtön ott termettek szorosan mellettem.

- Az a nyomorult – dühöngtem, miközben eleredtek a könnyeim. – Nekem csak anyu maradt, és képes volt őt is elszakítani tőlem! – temettem bele az arcomat a kezeimbe, miközben ölelést és karokat éreztem magam körül.

- Nyugodj meg Bella – próbált megnyugtatni Emese. – Ne aggódj. Anyukád okos nő, előbb vagy ütőbb minden kiderül, és akkor megnézheti magát az a nyavalyás féreg! – mérgelődött ő is, ahogyan a többiek is. Aztán láttam, amint Orsi és Wanda a telefon felé igyekeznek, ami szerteszét hevert a földön.

- Felvetted a beszélgetést? - kérdezte Andrea komoly hangon, amire csak könnyáztatta arccal, bólintottam. – Mennyi esély van rá, hogy vissza tudjuk hallgatni? – kérdezte a két lánytól, akik a kis asztalnál próbálták megítélni a mobiltelefonom állapotát.

- Nem sok, de talán meg tudjuk oldani valahogy – mondta Orsi, miközben összerakták a telefont, majd nem sokkal később sikerült elindítani a hangfelvételt. Mindenki megdöbbent azon, hogy mennyire aljas egy ember volt Charlie valójában.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés