- Nem sok, de talán meg tudjuk oldani – mondta Orsi, miközben összerakta a telefont, majd nem sokkal később sikerült neki elindítani a hangfelvételt. Mindenki megdöbbent azon, hogy mennyire aljas egy ember volt Charlie valójában.

Miután sikerült teljesen megnyugodnom, még beszélgettünk egy kicsit a lányokkal, aztán mindannyian elvonultunk pihenni és aludni. Hiába feküdtem be az ágyamba, aludni nem tudtam. Lementem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet, amit egy idő után csak ide-oda tologattam magam előtt az asztalon. Ránéztem a falon levő órára, ami este tizenegy órát mutatott. Nem is csodálkoztam már azon, hogy miért nem voltam álmos. Sokkal későbben feküdtem le máskor.

Síri csend volt az egész házban. Lassan megittam a pohárban található vizet, majd a mosogatóhoz mentem, hogy betegyem a most már üres poharat. Éppen a világítást akartam lekapcsolni a helységben, amikor telefonrezgésre lettem figyelmes. Az a zaj irányát követve odamentem az ebédlőasztalhoz, amin rajta volt az egyik lánynak a telefonja. Amint megláttam a telefont, rájöttem, hogy Emese volt az, aki lent hagyta a telefonját. Akaratlanul is ránéztem a képernyőre, ami kegyetlen gyorsasággal villogott. Amikor megnéztem, csak egy szám jelent meg a képernyőt, amit nem ismertem fel, egészen addig, amíg meg nem néztem a saját telefonom névjegyzékét. Kis idő múlva rájöttem, hogy kié lehetett a szám. Az anyué volt és Emesét hívta. Nem volt szokásom másnak a telefonját felvenni, legyen az bárkié. De ez alkalommal más szituáció volt és tudtam, hogy barátnőm is megértené. Úgy éreztem, hogy muszáj volt fölvennem. Csak remélni tudtam, hogy nem Charlie szól bele a telefonba.

Lassan felemeltem az asztalról a telefont, aztán fölvettem és a fülemhez tettem.

- Szia, Emese, ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de szeretném tudni, hogy minden rendben van-e arra és hogy sikerült beszélj Bellával – hallottam meg anyu kissé dallamos hangját, amibe talán vegyült egy kisebb szintű aggodalom és szomorúság is.

- Szia, anyu itt Bella – szóltam bele kissé félénkebben, mert nem tudtam, hogyan fog reagálni, ha meghallja a hangomat, de aztán kissé bátrabb hangom folytattam, amikor másodpercekig nem szólalt meg. – Igen, itt minden rendben van, Emese beszélt velem – tettem hozzá. A vége kissé érzelemmentesre sikeredett.

- Bella – suttogta anyu, de kihallottam belőle, hogy a sírás fojtogatta. – Miért nem hívtál fel. Miért nem adtál életjelet magadról? Tudod mennyire aggódtam? – bombázott a kérdéseivel, miközben a hangja egyre hisztérikusabban csengett. Nem tudtam mit válaszoljak. Az igazat, vagy találjak ki hirtelen valamit? Úgy döntöttem, hogy inkább mellébeszélek. Charlie úgy is kibeszélte volna magát, ha az igazsággal állok elő anyunak, akkor is. Ismertem már azt az embert, mint a rossz pénzt.

- Sajnálom anyu – próbáltam egy megbánó hangot megütni, miközben bementem a nappaliba, ahol leültem a kanapéra. – Nem nagyon volt időm rá. Tudom, hogy ez egyáltalán nem mentség, de a ház rendberakása rengeteg időt elvett, valamint munka ügyben is elkezdtem a keresést – hazudtam félig meddig és nagyon reménykedtem abban, hogy elhiszi. Ami a házat illeti, az teljesen igaz volt, viszont munka után még nem néztem komolyabban.

- És öt perced nincs beszélni az anyáddal. Mondhatom, szép – mondta kissé dühösen. – Úgy tűnik, hogy egy cseppet sem hiányzunk neked – tette hozzá nagyon büszkén és kimérten. Valahol igaza volt. Ő igenis hiányzott nekem, de Charlie egyáltalán nem. Hiányzott az anyám. De nem az a nő, akivel most beszéltem, hanem az, akiről annyit mesélt a nagyi. Aki imádta a volt férjét és az egyetlen gyermekét, aki a halott férje kiköpött mása volt. Az, az anya, aki bármit megtett volna a gyermekéért. Aki nem dobta volna el magától a lányát és hanyagolta el teljesen őt, egy szemét férfi miatt.

- Igenis van öt percem – csattantam mérgesen anyámra. Nem akartam így beszélni vele, de valahogy kezdte kihozni belőlem azt az oldalamat, ami nem nagyon mutatkozott, szinte soha. – Hogy tudd, hívtalak már többször is, de mindig Charlie vette fel a telefont – tettem hozzá, de gyorsan folytattam, még mielőtt belevághatott volna a szavamba azzal, hogy Charlie-t kezdje el védeni. – Akárhányszor beszéltem vele és te nem voltál otthon, megmondtam neki, hogy kérjen meg arra, hívjál vissza. De ez egyszer sem történt meg, mivel ha átadta volna, akkor tudnád, hogy hívtalak. – fejeztem be mérgelődve, miközben éreztem, hogy nem álltam távol a sírástól a sírástól sem.

- Muszáj, mindig Charlie-t feltüntesd bűnösnek? – kérdezte, mire nekem leeset az állam. Hát tényleg nem értette, amit az imént mondtam? – Inkább valld be kislányom, hogy nem akarsz beszélni velem és kész – jött az újabb kötekedés anyám részéről. Meg akartam szakítani a hívást, de az a fránya jó lelkem nem engedte.

- Nem vallok be semmit anyu, mert ez a teljes igazság – kötöttem az ebet a karóhoz dühösen. – Mikor veszed már észre, hogy más is létezik a drága Charlie-don kívül? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy a sírás egyre jobban fojtogatott. – Mi van az igazi édesapámmal? – kérdeztem dühvel teli hangon. – Sose meséltél róla! Azt se tudom, hogy kicsoda volt ő! Nem meséltél róla soha, olyan mintha nem is létezett volna számodra, ahogyan most már én sem.

- Úgy látom, hogy még mindig itt vagy leragadva, úgyhogy most hagylak is – felelte nemtörődöm hangnemmel, ami ráébresztett arra, hogy mennyire elvakult lett az anyám. Nem mintha az előtt nem lett volna az, de most már túltett minden határon. – Légy jó Bella – mondta, majd letette a telefont, meg se várva, hogy elköszönjek tőle.

A telefont elvettem a fülemtől, majd letettem az kanapé előtt található dohányzóasztalra. Ahogy a kanapén ültem, felhúztam a lámaimat, majd a kezeimet összekulcsolva átöleltem a térdeimet. Lehajtottam a fejemet, majd csendesen, de mégis szívszaggatóan sírni kezdtem. Nagyon rosszul esett, hogy a saját anyám nem hitt nekem. Valahol tudtam, hogy ezt már rég meg kellett volna szoknom, de még mindig reménykedtem. Reménykedtem abban, hogy anyám egyszer megváltozhat. De igaz a mondás, hogy a kutyából nem lesz szalonna.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de hirtelen egy kezet éreztem a jobb vállamon, ami arra késztetett, hogy felnézzek. Ahogy felnéztem, alig láttam a könnyes szemeimmel, de annyit láttam, hogy Orsi volt az, aki leült mellém a kanapéra, majd magához húzott. Ettől normálisan meg kellett volna nyugodnom, de nem tudtam. Még inkább rázendítettem a sírásra. Barátnőm nem kérdezett semmit, csak szorosan ölelt és a karomat simogatta, hátha végül megnyugszom. Végül sikerült valamennyire összeszednem magam és kissé lenyugodjak.

- Szeretnél róla beszélni? – kérdezte. Hangja alig volt több suttogásnál, de a ház síri csendjében úgy tűnt, mintha normális hangerővel beszélt volna. Először úgy gondoltam, hogy nem terhelem őt a gondjaimmal, de aztán rájöttem, hogy így legalább nem kell magamban tartanom, így enyhén bólintottam. – Hozok egy pohár vizet és egy papírzsepit. El ne merj mozdulni! – figyelmeztetett rám mutatva, miközben felállt és a konyha felé igyekezett. Nagyon jól tudta, hogy hajlamos voltam néha elmenekülni, ha túl sok volt a gond, ami a nyakamba szakadt egyszerre.

Egy pár perc múlva visszatért, az egyik kezében egy pohár vízzel, a másikban pedig egy doboz zsepi volt. A poharat átnyújtotta nekem, a doboz papír zsebkendőt meg letette mellém, aztán ő is helyet foglalt a kanapén.

- Mi történt, Bells? – kérdezte, miután letettem a poharat a már asztalon levő telefon mellé, majd az ölembe vettem egy díszpárnát és azt ölelgettem. Amikor barátnőmre néztem, láttam rajta, hogy komolyan ráijesztettem.

- Anyám felhívta Emesét – kezdtem, miközben vettem egy zsepit és törölgetni kezdtem az arcomat, majd a szemeimet is. – Mivel épp a konyhában pakolásztam, meghallottam, hogy rezeg egy telefont az asztalon és nem sokkal később fel is vettem, pedig először nem akartam – tettem hozzá, majd elmondtam neki mindent, a legutolsó vesszőig. Ő türelmesen végighallgatott, és ha kellett újra meg újra magához ölelt, amikor látta, hogy szakad az a bizonyos húr.

- Nem tudom elhinni, hogy édesanyád, hogy képes ennyire vak lenni – dühöngött már Orsi is. – Egyáltalán nem viselkedik úgy, mint egy anya – mondta, majd gyorsan a szájához kapta kezét. – Sajnálom Bella, nem akartam ilyet mondani, csak kicsúszott a számon. Ne haragudj – mentegetőzött barátnőm, mire én nemlegesen megráztam a fejemet.

- Nincs miért bocsánatot kérj – nyugtattam meg, miközben megszorítottam a kezét, majd eleresztettem egy egészen halvány mosolyt, mivel ekkor még nem tellett többre tőlem. – Nincs semmi rossz abban, amit mondtál. Csak azt mondtad, ami a valóság – sóhajtottam szomorúan, miközben beletúrtam a kiengedett hajamba, ami nagyon össze-vissza állt a fejemen.

- Tudom, hogy most elég nehéz bármi olyat mondani vagy tenni, amitől jobban érezhetnéd magad, de én és a többiek mindig itt leszünk neked. Ezt sose felejtsd el, kérlek – mondta Orsi biztatóan, én pedig elérzékenyülve öleltem át. Észre se vettem, hogy a többi lány is ott álldogált az ajtóban. – Ti mégis mióta álltok ott? – kérdezte hozzájuk fordulva barátnőm, miután elengedtük egymást.

- Nem olyan régóta – ásította el magát Emese, ami lassan ránk is átragadt. – Úgy kb. pár perce. – válaszolta álmosan. – De megtudhatnánk, hogy ti ketten miért nem alszotok? – tette fel a kérdést, miközben mind helyet foglaltak a kanapén. Ilyen áldottam magam, hogy sikerült egy olyan hatalmas kanapét vegyek, melyen gond nélkül elférhettek akár tízen is.

A lányok ragaszkodtak hozzá, hogy elmagyarázzuk nekik, annak az okát, hogy nem aludtuk ilyenkor. Így elmeséltük nekik az egész sztorit. Mindannyian megölelgettek és határozottan megígérték, hogy ők sose fognak engem magamra hagyni. Ők mindig itt lesznek nekem, ha szükségem lenne rájuk. Úgy ahogy eddig is, összetartottunk. Ők voltak azok, akikre bármikor, bármiben számíthattam. Nem úgy, mint a saját anyámra.

- Ideje lenne felmenni, lefeküdni – szólaltam meg, miközben észrevettem, hogy a lányok java része már alig bírja nyitva tartani a szemét, ahogyan én is.

- Nem … birok … felmenni …- motyogta az alvás szélén álló Wanda, a többiek pedig csak mormogtak valamit az orruk alatt. Szerettem volna felzavarni őket, de olyan szinten ki voltak bukva, hogy az valami hihetetlen. Így jobbnak láttam, ha a kanapén hagyom őket.

Bennem még volt annyi energia, hogy felmenjek az emeletre, hogy lehozzak egy pár takarót, amivel betakartam a lányokat, majd magamat is. Lehet, hogy nem a kanapé volt a legkényelmesebb hely az alvásra, de ez most így alakult. Még mielőtt elaludhattam volna, végignéztem a lányokon, akik már rég az álmok világában jártak. Nagyon hálás voltam azért, hogy itt voltak nekem.

Reggel én voltam az, aki a leghamarabb felébredt. Megpróbáltam úgy elhagyni a nappalit, hogy ne ébresszem fel a lányokat. Olyan jóízűen aludtak még, hogy valahol irigyeltem őket. Sajnos én nem voltam valami mélyen alvó, ami sok esetben nagyon zavaró tudott lenni.

Amint végeztem a reggeli teendőkkel, mint a zuhanyzás meg mi egymás, lementem a konyhába reggelit készíteni. Szerettem volna valami többet a lányok elé tenni, mint a jól megszokott müzli. Miután eldöntöttem, hogy mit is szeretnék készíteni, gyorsan neki is láttam a munkának. Készítettem egy tíztojásos sonkás rántottát, amerikai palacsintát és vajas toast-ot. Ezek mellé pedig elengedhetetlen volt a frissen facsart narancslé.

Ahogy arra számítottam, a lányok már szállingóztak kifelé a nappaliból. Biztosan megérezték a konyhából jövő illatokat. Amikor megláttak, vidáman köszöntöttek, majd gyorsan felvonultak átöltözni és készülni, amíg én az utolsó simításokat végeztem az ebédlőben. Kis idő múlva újra jelen voltak, majd sorban leültek a megrakott asztal köré.

- Azt a mindenit, Bella – ámult el Emese és láttam, hogy a többi lány is ugyanígy tesz. – Te aztán tudod hogy kell az őrületbe kergetni az ember gyomrát – néztek végig az asztalon elkerekedett szemekkel. – Nem kellett volna ennyit fáradj. A müzli is tökéletes lett volna reggelinek – nézett rám, én pedig csak legyintettem.

- Ez amolyan örülök, hogy itt vagytok velem reggeli, úgyhogy jó étvágyat kívánok – jelentettem be, mire mindenkinek töltöttem a frissen facsart narancsléből. Nem sokkal később már mindenki jóízűen falatozott az asztalon található ételekből. Összegyűlt a valaha létezett legjobb társaság, akit ismertem. Ez a társaság volt az, melyhez tartoztam.

Először csendesen fogyasztottuk a reggelit, majd sorra jöttek a témák, amiket szerintük muszáj volt minél hamarabb megtárgyalni. Nem is ők lettek volna, ha nem hozzák fel a sok nyári programot, amit Phoenixben terveztünk meg, még mielőtt eljöttem volna. Az én programom volt az első, ami érvénybe lépett, mivel sikerült anyámék nélkül töltsem a nyarat. Legalábbis eddig és abban reménykedtem, hogy ez után is ugyan így lesz. De meg kellett módosítsam egy kicsit, mivel hozzá tettem, hogy a lányok társaságában. Emese programja sajnos törlődött, mivel a tábor Phoenix körzetében lett volna. Így történt ez Orsi tengerparti programjával, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy itt is van egy tengerpart nem messze, a La Push rezervátum mellett. A nagyim elég sokszor levitt oda, amikor sütött a nap. Ritkák voltak az olyan napok és időszakok, de mégis léteztek.

Wanda klubos kiruccanását nem kellett elfelejteni, mert Port Angeles-ben és Seattle-ben is voltak elég jó helyek, ahova el lehetett menni, bulizni. Ami a lazulós, filmezős programokat illeti, azt bármikor meg lehetett valósítani.

Ami a lányok lakhelyét illette, még mindig nálam voltak. Nem volt szívem elengedni őket abba a házba. Egy hét alatt újra olyan elválaszthatatlanak voltunk, mint az előtt. Mintha mi se történt volna. A szüleiket igyekeztünk minden második vagy harmadik nap felhívni, hogy legyenek nyugodtak, a lányok nagyon jól vannak és kitűnően érzik magukat. Az én anyám az óta egy életjelet sem adott magáról, de nekem sem volt mondani valóm a számára.

Az utolsó hét, ami júniusból maradt, közös programokkal telt. Ha nem otthon ültünk az eső miatt, akkor vagy Port Angeles és Seattle plázáiban töltöttük. Ha pedig mégis kisütött a nap, akkor azzal töltöttük az időt, hogy kinti programokat szerveztünk. Turáztunk, felfedeztük a környéket és még La Pushba is eljutottunk. A lányoknak a tengerpart egészen elnyerte a tetszését, még ha a végét el is rontotta a hirtelen jött eső.

Július elseje pont egy szép szombati napra esett. Úgy döntöttünk a lányokkal, hogy csapunk egy kisebb délutáni grill partit, amire meghívtuk Mr. és Mrs. Grey-t is. A házaspár nagyon örült a meghívásnak, amit örömmel el is fogadtak. Amíg a szomszédok megérkeztek, lassan elkezdtük a lányokkal az előkészületeket. Amíg lányok egy része bent készítette a salátákat és a különböző ételeket és köreteket, addig én a többiekkel kint készítettük elő a terepet. Lámpásokat helyeztünk arra a részre ahol a parti lett tartva. Kihoztuk a grillt és a kerti asztalt a székekkel, szépen megterítettünk, majd bementünk segíteni a többieknek. Nagyon reménykedtünk benne, hogy végig ilyen ritka napos marad az idő. Legalább addig, amíg nem fejezzük be a grillezést és az étkezést.

Amint beléptünk a konyhába, az ételek már sorakoztak az ebédlőasztalon. Ezt szerettem bennünk. Ha valamit elhatároztunk, senki és semmi sem tudott minket megállítani. Miután mindennel megvoltunk, mindent kivittünk a kertbe és az asztalra helyeztük őket. A Grey házaspár pont akkor érkezett meg, amikor be akartam gyújtani a grill alá. Mr. Grey rögtön átvette a helyemet, mondván, hogy nem női munka a grillezés. Miközben a grillen sültek a különböző ínycsiklandozó falatok, mi az asztalnál rendezkedtünk, vagy éppen beszélgettünk. Szerencsére csak vidám témák kerültek elő, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Egy kellemes társaság gyűlt össze, akik nagyon jól megértették magukat egymással. Öröm volt rájuk nézni.

A grillezés tökéletesen sikerült. Nagyon finomak voltak az ételek és a hangulat is fenomenális volt. Sokat nevettünk és bohóckodtunk. Már egész jól besötétedett, amikor nekiláttunk összepakolni. Mr. és Mrs. Grey is hazament, miután sikerült mindent elpakolnunk. Én nekiláttam a mosogatásnak, amíg a lányok elmentek beszélni a szüleikkel. Már majdnem végeztem a mosogatással, amikor egy farkas vonyítására lettem figyelmes, ami ez erdő irányából jöhetett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés