(Bella szemszög)

Ez a nátha alaposan elbánt velem. Az egyik pillanatban még egész jól voltam, míg a másikban már alig bírtam nyelni és éreztem, ahogy majdnem elégek a láztól. Nagyon vártam már hogy jobban legyek, mert nem szerettem beteg lenni. De örültem, hogy Carlisle gondomat viselte és láthattam őt, bár annak kevésbé, hogy így kellett látnia engem. Gyengén és betegen.

Alvásomból ébredezve érzékeltem, hogy valami keményen és hidegen feküdtem. Lassan kinyitottam a szememet és hirtelen Carlisle-al találtam magam szembe. Vagyis jelenleg az ő ölébe feküdtem. Én őt néztem meglepődve, ő pedig engem mosolyogva. Ez mégis hogy történt? És mégis mikor? Annyira zavarban voltam abban a pillanatban, hogy legszívesebben elbújtam volna az ágy alá. Ehelyett inkább amilyen gyorsan csak tudtam felültem, mert ki tudja mióta feküdhettem az ölébe, ami elég kényelmetlen lehetett a számára, ellentétben velem. Nagyon jó érzés volt ennyire közel lenni hozzá. Reméltem, hogy Katherine nem látta, mert akkor aztán agyalhattam a megfelelő magyarázaton. Kérdezősködni fog, az egyszer biztos.

• Remélem jól aludtál - szólalt meg, miközben én még mindig az ébredés fázisában voltam, de mégis bólintottam. – Hogy érzed magad? – kérdezte, én pedig hamar észrevettem, hogy sokkal jobban éreztem magam, mint az elalvásom előtt. Nem égtem már a láztól, nem fájt a torkom annyira és nem gyötörtek a köhögések sem. Kíváncsi voltam a hangommal mi volt a helyzet.
• Egész jól aludtam, és már sokkal jobban érzem magam, mint ma reggel – feleltem őszintén, viszont a hangom még nem volt a régi. Elég érdes volt, és éreztem, hogy egyelőre megterhelő volt a beszéd. – Te az óta el se mentél? – kérdeztem tőle, ő pedig mosolyogva nemlegesen megrázta a fejét. – Hány óra van mégis? Katherine nem jött még haza? – kérdeztem tőle döbbenten és már épp szálltam volna ki az ágyból, de ő azonnal megállított.
• Délután fél négy van – mondta meg a pontos időt, ami azt jelentette, hogy Katherine már itthon kellett legyen. De akkor mégis hol volt? – Katherine pedig már volt itthon, nem olyan régen ment be a városba kiváltani néhány gyógyszert neked a gyógyszertárból. Én írtam fel őket – tájékoztatott, én pedig már azon kezdtem agyalni, hogy hogyan fogom magam az előbbi szituációból kimagyarázni. Amibe még én sem tudtam hogyan kerültem bele. – Valami baj van? – kérdezte aggódva, mire én nemlegesen megráztam a fejemet. – Enned kellene, mert egész nap nem ettél semmit – tette hozzá, mire nekem az ennivaló hallatára összeszorult a gyomrom.
• Még nincs étvágyam – néztem rá sajnálkozó pillantással, ő pedig elég komolyan arckifejezésre váltott, ami nem ígért jót a számomra. Azt hiszem ezzel most kibújtattam belőle az orvosi énjét.
• Szeretnél minél hamarabb meggyógyulni nem így van? – kérdezte, miközben egyre közelebb hajolt, én pedig nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. – Akkor próbálj meg enni annyit, amennyi jól esik. Kérlek, a kedvemért – kérlelt, miközben gyengéden rám nézett, én pedig egyszerűen nem tudtam nemet mondani neki.
• Rendben, legyen – sóhajtottam megadóan, ő pedig nem sokkal később felállt az ágyról és kiment.

Tisztába voltam vele, hogy nem volt szép dolog megbámulni, de nem csak profilból nézett ki eszméletlenül jól, hanem hátulról is. Annyira belemerültem a mozizásba, hogy észre se vettem, amikor teljesen előrehajolva, egy kézen tartva magam, hirtelen előre buktam, amit egy eléggé hallható koppanás követett. Carlisle biztosan meghallotta ezt, mert nem sokkal később már a rohanó lépteit hallottam meg a folyosó irányából. Ezt követően felpillantottam, mire őt láttam meg az ajtóban, ledöbbenve.

• Mi történt? Jól vagy? Nem esett bajod? – záporoztak belőle a kérdések, én pedig hirtelen elnevettem magam. Nem rajta, hanem inkább magamon és az iménti buta cselekedetemen. A nevetésemre először felvonta a szemöldökét, mint aki nem hisz a szemének. Amikor látta, hogy legyintek, szélesen elmosolyodott.
• Fel akartam állni, hogy kicsit megmozgassam az elgémberedett végtagjaimat – kezdtem bele a kegyes hazugságomba, mivel nem mondhattam neki azt, hogy annyira néztem utána, hogy orra buktam a látványtól. – Arra számítottam a legkevésbé, hogy elveszítem az egyensúlyomat és nem sokkal később itt találtam magam – magyaráztam, amit látszólag el is hitt, miközben felálltam és visszaültem az ágyra. Ekkor vettem észre, hogy egy tálcát tartott a kezében. Nem éreztem annyira az illatokat, de a látvány mégis elég volt ahhoz, hogy azonnal megéhezzek.

Carlisle a tálcát az ölembe helyezte, én pedig mosolyogva megköszöntem neki. A tálcán egy tál erőleves volt mellette pedig grillezett csirkemell egy adag salátával és egy pohár narancslével.

• Ez valami isteni volt – szólaltam meg, miután befejeztem az evést. – Ez volt eddig a legfinomabb, amit valaha ettem. Köszönöm szépen – tettem hozzá elismerően. A saláta majdnem minden formáját szerettem. A levest, azt kevésbé, de ha finoman volt elkészítve, azt is probléma nélkül elfogyasztottam.
• Örülök neki hogy ízlett, de ne nekem köszönd, hanem Alice-nek és Rosalie-nak – vallotta be mosolyogva, miközben kivitte a tálcát a konyhába, én pedig kérdőn meredtem magam elé. Nem ismertem senkit ezekkel a nevekkel.
• Ki Alice és Rosalie? – kérdeztem még mindig kérdő tekintettel, miközben visszaért és leült mellém az ágyra.
• A két lányom – tudatta velem büszkén, nekem pedig leesett az állam, miközben szemem a bal kezére tévedt egyből. Nem láttam a kezén karikagyűrűt, csak egy címeres gyűrűt, ami első ránézésre, nagyon érdekesnek tűnt. – A kisebbik, Alice ő tizenhét éves, a nővére Rosalie, pedig tizennyolc éves – tette hozzá mosolyogva, én pedig kissé ledöbbentem, hogy ilyen fiatalon van két ilyen nagy lánya. Ha gyerekei voltak, akkor valahol egy feleségnek is lennie kellett.
• Lányaid? – kérdeztem még mindig hitetlenkedve, mire ő halkan elnevette magát az értetlen képem láttán. – Bocsánat hogy megkérdezem, de hány éves vagy Carlisle, hogy két ekkora lányod van? – kérdeztem tőle. Bár nem tartozott rám, mégis nagyon érdekelt a magyarázata.
• Igen, de hozzáteszem a nevelt lányaim – felelte mosolyogva, én pedig már kezdtem kicsit tisztábban látni. – Alice szülei autóbalesetben haltak meg, amikor négy éves volt – kezdte szomorúan, majd folytatta. – Rosalie-t pedig én találtam meg az erdőben az ikertestvérével, Jasperrel együtt. A szüleivel túráztak, amikor megtámadta őket egy medve. Szerencsére ő és a fivére megmenekült, de a szülei már halottak voltak, amikor rájuk találtam – tette hozzá szomorúan, én pedig bátorítóan megszorítottam a kezét. Ő halványan elmosolyodott és megsimította a kézfejemet. – Nem volt kérdéses hogy Alice után őket is magamhoz veszem, mivel senkijük nem volt a szüleiken kívül. Mindenki lemondott róluk. Rosalie fél éve találkozott egy nála két évvel, idősebb fiúval, akit Emmettnek hívnak. Ő már szintén velünk lakik, mert az alkoholista szülei kirúgták otthonról s nincs hová mennie – tájékoztatott, én pedig elcsodálkoztam azon, hogy volt képes egyedül felnevelni három árván maradt gyereket.
• Minden elismerésem a tiéd Carlisle, hogy képes voltál egyedül nevelni három árva gyereket, majd a nagyobbik lányod barátját is befogadni, hogy veletek együtt éljen – mondtam neki teljesen őszintén. Ő erre hálásan rám mosolygott, amit gondolkodás nélkül viszonoztam.
• Köszönöm Bella – mondta, mire megszorította a kezemet, ami eddig az övén volt. – Bevallom őszintén nem voltam egyedül, mert ott volt Esme – tette hozzá, mire mosolyom kissé lehervadt. Sajnos túl hamar vontam le a következtetést, még mielőtt megszólalhatott volna. – Szerencsére a nővérem is velünk lakott, így elértük, hogy különösebb problémák nélkül hozzánk kerüljenek és nagy segítség volt az, hogy valamilyen formában anyjuk helyett, az anyjuk volt. Esme, a testvérének a fiát vette magához, miután annak a szülei füstmérgezésben vesztették életüket – mondta ismét letörten, én pedig még inkább megdöbbentem azon, mennyi tragédián voltak ők már túl valójában. Nem szerettem ilyen szomorúnak látni őt, mint amilyen a beszámolója során volt.
• Sajnálom, hogy ennyi tragédián mentetek keresztül – szólaltam meg pár percnyi csend után. Eközben egyikünk se engedte el a másiknak a kezét, ami azt eredményezte, hogy folyamatosan éreztem azt a furcsa bizsergő érzést. – Köszönd meg a lányoknak az ételt, amit készítettek. Nagyon ízletes és tartalmas volt - tettem hozzá, mire ő mosolyogva bólintott, de végig rajtam volt a tekintete.
• A kezed amúgy hogy van? – kérdezte, én pedig automatikusan a gipszelt kezemre pillantottam. Bátran kijelenthettem, hogy a náthám sokkal elviselhetetlennek bizonyult, mint a pár nappal ezelőtt eltört csuklóm állapota. – Vannak még fájdalmaid, ha mozgatod az ujjaidat? – kérdezte, miközben óvatosan a kezébe vette a gipszelt kezemet. Én behajlítottam az ujjaimat, de ez cseppet sem volt egy fájdalommentes művelet.
• Még éppenséggel fáj, de annyira már nem vészes – próbáltam megnyugtatni. Láttam rajta, hogy egyből aggodalmas arckifejezésre váltott. – A náthám sokkal jobban megviselt, mint a kezem. Remélem, holnap már újra mehetek az egyetemre, mert nem vagyok képes kivonni magam a forgalomból sokáig. Attól egyszerűen megőrülök – tájékoztattam reménnyel teli hangon, miközben beletúrtam a kiengedett hajamba. Ő erre elnevette magát, de egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét.
• Elhiszem, hogy nem tetszik, hogy pihenésre lettél ítélve, de hidd el, szükséged van rá, hogy teljesen kiheverd a betegséget és ne ess vissza – kezdte komolyan, de közben mindvégig biztatóan mosolygott. – Holnap még itthon kellene maradnod a biztonság kedvéért, de ha nem jön vissza a láz, akkor szerdától már nincs különösebb akadálya – kacsintott rám, mire én örömömbe felugrottam az ágyban. Ez majdnem azt eredményezte, hogy leestem onnan, de ő hirtelen utánam kapott, és visszarántott. Így olyan közel kerültem hozzá, amennyire még sohasem voltam azelőtt.

Az arcunk között csak pár centi távolság volt csupán. A tekintetünk abban a pillanatban találkozott, ahogy visszarántott engem, hogy le ne essek az ágyról. A szemének a színe mintha egyik pillanatról a másikra változott volna világos aranyból, sötét barnára, ami egyszerűen lehetetlennek tűnt. Éreztem, hogy az egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikkal pedig a gipszelt kezemet tartotta. Az én egészséges kezem a mellkasán pihent. Éreztem a szokatlanul hideg, de férfiasan kidolgozott testét a kezem alatt. Az illata nagyon mámorító volt. Férfias, de mégis valahol édeskés, leginkább a fahéj-narancs kombináció jutott róla eszembe amint megéreztem. A pulzusom az egekben lehetett, a szívem pedig úgy éreztem menten kiugrik a helyéről a tekintetének hatására, ami csak úgy perzselte az enyémet.

Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy egyszer a szemembe nézett, aztán az ajkaimra. Ezt eljátszotta párszor, de aztán én is, mire egyre közelebb vont magához, amíg már nem volt közöttünk egy milliméternyi hézag sem. A bizsergés, ami az érintésének hatására előjött most tízszer erősebben volt jelen, mint máskor. Éreztem, ahogy a kezével óvatosan elengedte a gipszelt kezemet, majd egy kósza tincset simított hátra az arcomból, a fülem mögé. Kézfejével végigsimított az arcomon, amire én lehunytam a szememet. Végtelen időnek tűnt, amíg az ajkai találkoztak az enyémmel. Abban a pillanatban amint ajkaink találkoztak, teljesen megszűnt körülöttem a világ. Nem létezett senki és semmi. Csakis ő és én.

De a csók elmélyítését kulcszörgés zavarta meg. Ennek hatására mi úgy rebbentünk szét, mint két rosszcsont gyerek, akik valami rosszat csináltak. Amilyen gyorsan csak tudtam lefeküdtem az ágyra, miközben ő betakart, utána pedig leült az ágynak szélére. Nem sokkal később hallottam, ahogy nyílt, majd záródott a bejárati ajtó. Hazajött a lakótársnőm, aki tudott időzíteni. Hozzáteszem, eszméletlenül rosszul!

• Helyzet? – kukucskált be halkan, de aztán szélesen elmosolyodott, amikor meglátta, hogy ébren vagyok. – Törpilla, hát te fent vagy? – kérdezte boldogan mosolyogva, miközben már elindult volna felém, de én intettem neki, hogy ne tegye, nehogy elkapja tőlem a náthát. – Jó, megértettem, nem megyek közelebb – tette fel a kezét nevetve. – Hogy érzed magad? – kérdezte érdeklődve, majd nem sokkal később Carlisle felé fordult. – Hogy van?
• Köszönöm Katherine, reggelhez képest sokkal jobban vagyok már. Majdnem teljesen lement a lázam csak a hangom és a torkom nem a régi, de nemsokára az is rendben lesz. És ha minden jól meg akkor szerdán már mehetek az egyetemre – tájékoztattam barátnőmet, aki megkönnyebbülten sóhajtott egyet, Carlisle pedig helyeslően bólintott.
• Kiváltottam a gyógyszereket. Tessék, itt vannak – nyújtott át Katherine egy zacskót Carlisle-nak, aki nem sokkal később a kezembe nyomott belőle pár darabot.
• Ezeket most vedd be, én addig ráírom a dobozokra, hogy mikor mennyit kell belőlük bevenned – nézett rám egy halvány mosollyal az arcán, miközben én tettem, amit mondott. A szemem sarkából láttam, ahogy Katherine emelgette a szemöldökét. Én pedig kihasználva az alkalmat, hogy Carlisle a dobozokra való írással volt elfoglalva, szúrós pillantással néztem barátnőm felé, aki szerencsére gyorsan levonta a következtetést.
• Megyek és nekiállok a feladatoknak, amit ma kaptunk. Sose végzek velük – drámázott, majd nem sokkal később folytatta. – Ha esetleg már elég jól érzed magad hozzá drága barátnőm, akkor később akár együtt is feladatozhatunk – kacsintott rám, én pedig beleegyezően, vigyorogva felemeltem a két kezemen a hüvelykujjamat. Ő pedig egy gyors köszönés után bevonult a szobájába, én meg visszaengedtem magam a párnámra. Carlisle arcán láttam azt a szívdöglesztő, féloldalas mosolyt megjelenni, miközben a gyógyszereket az éjjeliszekrényemre rakta.
• Katherine nagyon hasonlít Alice-hez – nevetett, mire én a homlokomra téve a kezemet felsóhajtottam. – Biztosan jól kijönnétek, de ők ketten talán még jobban – fojtatta még mindig enyhén nevetve. Erre én csak a szememet forgattam. Katherine-ből bőven elég volt egy nemhogy egyenesen kettő. Sőt még túl sok is volt néha az, az egy belőle.
• Ne tudd meg, de ez még csak egy lightosabb verzió, amit most mutatott magából – tájékoztattam felhorkanva, miközben a szobája felé mutattam. – Amikor teljes üzemmódban műveli ezt, lehetetlen mellette megmaradni, higgy nekem, én már csak tudom – tettem hozzá nevetve, amin ő is elnevette magát. – De mindentől eltekintve imádom őt. Ő a legjobb barátnőm már kisgyermekkorom óta és nem tudom, mi lenne velem nélküle – vallottam be végül, őszintén.
• Manapság nagyon ritkán látni ennyire erős baráti köteléket, mint a tiétek – nézett rám elismerően Carlisle, miközben felállt az ágyról. – Én lassan indulok, de ha bármi van, hívjatok fel nyugodtan – tette hozzá, mire elővettem a telefonomat, és írtam neki egy rövid szöveges üzenetet, amiben ennyi állt. „Rendben, úgy lesz’’. Nem sokkal később hallottam megcsörrenni a mobilját. Nem telt bele sok időbe, míg kivette a készüléket zsebéből és elolvasta az üzenetet. Ezzel elértem, hogy újra megjelenjen az arcán az a bizonyos féloldalas mosoly, ami időközben a kedvencem lett.
• Ajánlom is, mert máskülönben velem gyűlik meg a bajod és nem leszek elnéző –fenyegetőzött játékosan, majd kacsintott egyet felém, én pedig kuncogva gyorsan magamra kapva egy felsőt kikísértem egészen az ajtóig.
• Köszönök mindent, már tényleg sokkal jobban vagyok – hálálkodtam mosolyogva, miközben ő megfogta az egészséges kezemet és szívmelengetően rám mosolygott.

A bejárati ajtóhoz léptem, hogy kiengedjem Carlisle-t, de a szomszéd nagy dán dogja pont akkor jelent meg az ajtónkba, amikor én kinyitottam azt. Annyira megijedtem a borjú nagyságú kutyától, hogy megfordulva a doki hátához akartam bújni, de ő gyorsan elkapott és védelmezően a karjai közé zárt engem, amikor meglátta, hogy mennyire megrémültem.

Miközben a karjai között voltam éreztem, ahogy megszédít az illata, és azt kívántam bárcsak életem végéig így maradhattunk volna. Pár másodperccel később viszont kikukucskáltam a karjai alól. Akkor vettem észre, hogy a kutya már eltűnt, így én is megnyugodtam és óvatosan kihámoztam magam a védelmező karok közül.

Miután elengedett, zavartan búcsúztam el tőle. Ő megemelve a kezemet megcsókolta azt, ami még inkább zavarba hozott. Távozása után még talán percekig ott álltam az ajtóban és próbáltam feldolgozni, ami nem sokkal azelőtt történt. Carlisle Cullen megcsókolt.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2019.01.09. 16:45 Percy Jackson Szia! Nagyon jó lett! Végre csókolóztak erre Katherine megjelenik. De ezért lehet őt szeretni. Folytasd! Válasz: Köszi :) Hát igen, Katherine mindig tud időziteni. Folytatás pedig hamarosan következik! Szép estét neked! :)

2019.01.29. 14:35 Tally55 Szia. Nagyon tetszik a történet, kíváncsi leszek hogy milyennek fogod alakítani a főszereplők jellemét. Meg arra is hogy estleg nem e hozzák össze Edwarddal Katherinet. :D Nagyon várom a folytatást. Lehet tudni hogy kb mikorra várható??? Üdv, Tally Válasz: Köszönöm szépen a hozzászólásodat! Ami a történet alakulását illeti, nem Ígérhetek semmit, de bármi megtörténhet. Ami pedig a folytatást illeti a napokban felkerül az új fejezet. Sajnos nincs sok időm és amint van egy kis szabad percem, abban általában a folytatást irogatom. Legyen szép napod! Üdv. Bella91