(Bella szemszög)

Nevelő asszisztens lettem, mégpedig  gyerekosztályon, a seattle-i kórházban. Alig jött, hogy elhiggyem, pedig ott volt a szerződés a kezemben, rajta feltüntetve feketén fehéren az új munkahelyem. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy ezen túl még többet láthattam Carlisle-t. Nekem volt a világon a legjóképűbb főnököm, ha mondhattam így. Márpedig mondhattam, mert így is volt. Ő volt a legdögösebb férfi és nem mellesleg vele voltam együtt. Ez is egy volt a hihetetlen dolgok közül, amit még mindig nem hittem el. Viszont bármennyire is próbáltam az elmém leghátsó sarkába eldugni a Katherine-el való veszekedésemet, nem sikerült. Csak abban reménykedtem, hogy biztonságban volt és nem lesz semmi baja.

• Nagyon elmerengtél valamin – szólalt meg hirtelen, de mégis lágyan Carlisle a vezetőülésről, amivel elérte, hogy kiszakadjak a gondolataim közül. Eközben észrevettem, hogy mi már lassan az autóút felét megtettük. Ezek szerint én tényleg nagyon elmerültem a gondolataimban. – Van okom az aggodalomra? – kérdezte kíváncsian, felvont szemöldökkel, de mosolyogva, miközben a szabadon maradt jobb kezével megfogta az én gipszes bal kezemet. A Katherine-s témát inkább nem említettem neki, de szerintem nagyon is tudta, hogy leginkább azon rágódtam.
• Nem, dehogy – ráztam meg egyből nemlegesen a fejemet, időközben pedig elmosolyodtam, hátha ezzel is megnyugtathatom. – Csak még mindig alig hiszem el, hogy a kórházban fogok dolgozni, mint nevelő asszisztens. A kórházban. Ott, ahol a legjobban rettegtem egész eddigi életemben – vallottam be őszintén és nevetve, de nem sokkal később ő is elnevette magát.
• Hát pedig jobb lesz, ha kezded lassan elhinni, mert hamarosan kezdesz. Ami eddig a kórházat illetti, te nem az intézménytől rettegtél, hanem a benne dolgozó orvosoktól – helyesbített mosolyogva, majd a szájához emelve a gipszes kezemet egy csókot lehelt a mutató ujjaimra, ami teljesen levett a lábamról és elvarázsolt. Hogy lehetett rám ilyen hatással már az elején? Egyszerűen megmagyarázhatatlan volt az érzés, amit ébresztgetett bennem legbelül. Eddig szentül meg voltam róla győződve, hogy ilyen férfi csak a mesékben létezett. Legalábbis eddigi tapasztalataim során én így vélekedtem.
• Carlisle, ne csináld már, légy szíves! Zavarba hozol! – kértem tőle vigyorogva, lányos zavaromban, miközben elfordultam tőle az ablak felé. Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy a tette miatt, az egész arcom olyan vörös lehetett, mint egy érett paradicsom.
• Nem hiszem, hogy egyhamar abbahagyom – felelte határozottan, majd nem sokkal később folytatta. – Nekem kimondottan tetszik, amikor zavarba hozlak – mosolygott rám csillogó szemekkel, amikor újból felé fordulva ránéztem, megismételte az iménti kézcsókot, de most sorra vette az összes ujjamat, amitől először elnevettem magam, majd nem sokkal később pedig jólesően végig borzongtam. – Amúgy elfelejtettél megemlíteni valami nagyon fontosat – tette hozzá, mire én kérdőn néztem vissza rá.
• Mi lenne az a nagyon fontos dolog, amit kihagytam volna? – kérdeztem, miközben elkezdtem gondolkodni azon, hogy mire is gondolhatott ő pontosan. Nem volt szokásom elfelejteni dolgokat. Pláne ha tényleg fontosak voltak. Legalábbis elég ritkán fordult elő velem ilyesmi, de azok kevésbe fontos vagy teljesen jelentéktelen információk voltak számomra. Hiába kotorásztam a fejemben a megoldás után, nem jutott eszembe semmi. Pedig eléggé egyértelmű volt. Abban pillanatban, amint ő elárulta.
• Úgy látom, hogy az én kis személyi asszisztensemnek fel kell frissítenem a memóriáját – nevette el magát jóízűen, mire végül nekem is leesett. Dr. Carlisle Cullen személyi asszisztense voltam. Hogyan is felejthettem el ezt a rettentően fontos dolgot? Szégyen és gyalázat. – De szerintem én tudnám orvosolni a dolgot – duruzsolta a fülembe, miközben megállt a házuk előtt és leállította a Mercédesz motorját. Jóleső borzongás futott végig rajtam ettől a cselekedetétől, de ezt a játékot ketten tudták a legjobban játszani. Én pedig gondolkodás nélkül mentem bele a kis játékába.
• Azt mondja Dr. Cullen? – kérdeztem tőle kissé bájosan és bevetettem a legcsábosabb női nézésemet, mely láthatóan rögtön elérte a célját nála, mivel egyből felcsillant a szeme, amint tekintetünk találkozott.
• Azt bizony – mondta, hangja kissé rekedtes volt, de szüntelenül vigyorgott, majd a következő pillanatban olyan hirtelen kötötte ki magát és engem is, hogy csak akkor vettem észre, amikor már kibújtattam abból a jobb karomat. Ő pedig már nem sokkal később felém hajolt és birtokba is vette az ajkaimat az övével.

Ebben a kissé heves csókban benne volt minden. De a legerősebb két érzés, ami átjött belőle, leginkább a szenvedély és a birtoklási vágy volt közülük. Ezzel nemhogy felfrissítette a memóriámat, hanem egyenesen az eszemet vette el. És ezt ő is nagyon jól tudta, mert a csókunk után úgy vigyorgott, mint az a bizonyos macska, Alice csodaországából.

• Gyere gyönyörűm, menjünk be és ünnepeljük meg együtt az új állásodat – mondta boldogan mosolyogva, aztán kiszállt a kocsiból én pedig csak szájtátva néztem őt, miközben megkerülte az autót és kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót. Teljesen elvette az eszemet, az már biztos.

Miután én is kiszálltam az autóból, együtt elindultunk fel a lépcsőkön, a bejárati ajtó irányába. Már kissé alkonyodott, az erdő és a táj pedig varázslatosan visszaverődött a ház összes ablakáról. Egyszerűen mesés volt ez a ház és a hely, ahol a családjával együtt lakott. A házat már láttam a múltkor is, de nem ilyen megvilágításban. Teljesen elvarázsolt a látvány, ami a szemem elé tárult, így amíg a házba nem értünk jól szemügyre vettem mindent, amit csak lehetett. Kifejezetten jó volt egy kicsit elszakadni a belvárosi környezettől.

Carlisle a kezében található kulcsok egyikével kinyitotta a ház bejárati ajtaját, majd udvariasan félreállt, hogy előre engedhessen engem. Köszönetképp hálásan rámosolyogtam, majd beléptem a ház előterébe. Bent kellemesen meleg volt, így a sötétkék, vékony kapucnis felsőt levetettem magamról, ő pedig elvéve azt tőlem, felakasztotta a fogasra. A krémszínű táskámat, melyben a tőle kapott ajándékom és a szerződés is lapult, feltettem az egyik szekrényre, mely közvetlenül a fogas mellett volt. Carlisle ezután a jobb kezét nyújtotta felém, én pedig örömmel helyeztem bele az enyémet. Itt nem kellett titkolóznunk és bujkálnunk senki elől, hisz egyelőre egyedül voltunk a lakásában. Kézen fogva sétáltunk be a konyhába, ahol elengedve a kezem odalépett egy sor polchoz, melyen különféle alkoholos italok sorakoztak. Borok, pezsgők, konyakok és egyéb alkoholos készítményeket véltem felfedezni. Nem voltam nagy szakértő és nem is ittam ilyesmit csak alkalmakkor, tehát nagyon ritkán. De mivel apu is tartogatott otthon különleges alkalmakra, így volt olyan közülük, amit az üvegéről egyből felismertem.

• Mit szólnál egy kis borozgatáshoz? - kérdezte kíváncsian, miközben felém fordult a vörösboros üveggel a kezében. – Én nem igazán ihatok, mert vannak olyan alkalmak, amikor sürgős esetekhez behívnak a kórházba, ráadásul még haza is kéne vigyelek ma este. Hacsak nem szeretnéd nálunk tölteni az éjszakát – tette hozzá egy féloldalas mosoly kíséretében, mire én kérdőn felvontam rá a szemöldökömet, hogy ezt most ő tényleg komolyan gondolta? Nem sokkal később viszont elnevette magát. – Hozzáteszem, hogy az egyik vendégszobában. Nehogy rosszat gondolj rólam már most – tette hozzá ismét, miközben én helyet foglaltam az egyik bárszéken, melyet időközben előhúzott nekem.
• Ezzel sajnos egy kicsit elkéstél – feleltem somolyogva, majd folytattam, miközben ő kíváncsian várta a folytatást, de én inkább már témát váltottam. – Egészen jól hangzik, de egyedül borozgatni nem az igazi – mondtam komolyan, mire ő egyből értette a célzást és óvatosan visszatette a palackot a helyére, majd odajött elém és a két keze közé vette az enyémeket. – Remélem nem haragszol meg, ha ezt most elnapoljuk – mondtam reménykedve, de a szemeiben nem láttam egyebet csak megértést és szeretetet.
• Dehogyis haragszom, ne butáskodj – vont magához gyengéden, én pedig belebújtam az ölelésébe. – Az itt alvást pedig azért hoztam föl, mert lehet, hogy jót tenne neked egy nyugodt Katherine mentes éjszaka, ahogy neki is jó lenne egy, nélküled. Alice és Rosalie pedig biztosan kölcsön adna neked pár holmit, amire szükséged lehet – magyarázta meg azt, amit nemrégiben felhozott. Fölösleges volt magyarázkodnia, annak ellenére, hogy nagyon rövid ideje ismertem csak, valahol legbelül tudtam, hogy sohasem használna ki egy nőt. Jól esett a törődése, de vissza kellett utasítanom őt. Pedig tényleg jó ötlet volt egy kis távolság Katherine-től.
• Köszönöm az ajánlatot Carlisle, de bármennyire is szeretném elfogadni, nem tehetem – mondtam kissé szomorúan, mivel amint felnéztem rá, láttam rajta, hogy a reménykedő arckifejezése lehervadt, helyét pedig átvette a csalódottság és a szomorúság. – Nem akarlak megbántani, de gondolj bele, hogy a gyerekeid rögtön elkezdenének agyalni a dolgon és még ráadásul Katherine-t nem is említettem – tettem hozzá kissé letörten, mire ő egy pillanatra elgondolkodott, majd helyeslően bólintott. – És ez még amúgy is túl gyors lenne nekem – simítottam végig az arcán, majd hozzábújtam, mire ő szorosan magához ölelt. – Ne haragudj rám, kérlek – motyogtam egy rövid csend után a mellkasába, mire ő kissé eltartott magától.
• Ha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm mindenre, ami szent elverlek – mondta megróva engem, de a szája sarka mosolyra húzódott, ami arra következtetett, hogy csak ugratni próbált.
• Mondtam már, hogy egyáltalán nem félek tőled? – kérdeztem felvont szemöldökkel és karba tett kezekkel, mire ő elgondolkodni látszott egy pillanat erejéig.
• Nem mondtad még, pedig nagyon is kéne – felelte, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam a székről, amint ő vigyorogva hajolni kezdett felém. Megcéloztam a nappalit, ahol megálltam a kanapé és a dohányzóasztal között, de nem sokkal később már ő is a nappaliban volt. Annyi kicsi különbséggel, hogy ő nem szaladva, hanem sietős léptekkel ért oda. A belépője láttán esküszöm, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, de akár többet is. Ő a kanapé másik oldalán állt meg, karjait a kanapé támlájára helyezve. – Elfáradtunk talán? – kérdezte egy feloldalas mosollyal az arcán, mire nekem tátva maradt a szám, de viszonylag hamar kitisztult a fejem így vissza tudtam vágni.
• Egyáltalán – feleltem határozottan, mire megpróbáltam kicselezni őt, hogy eljussak vissza a konyhába. Sajnos nagyon hamar rájött a tervemre és amint feleszméltem, már a kanapén találtam magam a hátamon, ő pedig fölém tornyosulva nézett le rám vigyorogva, miközben a kezeivel lefogta az enyémeket. Szóval ő már erre tartogatta az energiáját. Cseles Dr. Cullen, nagyon cseles. – Oké Carlisle, te nyertél. Megadom magam – szólaltam meg kuncogva, de végül mégis kicsit rekedtesre sikeredett, mivel kissé kínos volt az a testhelyzet, ahogy ott feküdtem alatta. Pláne amikor észrevettem és tudatosult bennem, hogy a lábaimat összekulcsoltam a dereka körül, amire nem emlékeztem, hogy mikor is történhetett. Viszont ahogy én észrevettem neki nagyon is tetszett a dolog. Hát persze, hisz ő is csak férfiból volt. Lassan leengedtem a lábaimat, ő viszont ördögien vigyorgott vissza rám, ami nem jelentett jót a számomra.
• Megadod magad? – kérdezte azzal az ördögi vigyorral az arcán, majd felvonta a szemöldökét miközben elengedte a gipszes kezemet, a másikat viszont nem Próbáltam kicsúsztatni a hideg keze alól az enyémet, de nem jártam túl sok sikerrel. Nem szorította, de így is olyan volt, mintha bilincsbe lett volna zárva. – Most sem félsz? Egy kicsit sem?– kérdezte a fülembe súgva a szavakat, mire nekem a szó is a torkomon akadt.

Éreztem, ahogyan a hideg lehelete cirógatta a jobb fülcimpámat, és pillanatokkal később már a nyakamon éreztem hűvös ajkait. Tisztában voltam vele, hogyha tovább így folytatja, ennek nem lesz jó vége. Miután a nyakamra hintett egy hűvös, de annál érzékibb csókot, elengedte a másik kezemet is, de csak azért, hogy az egyikkel megfoghassa a derekamat, míg a másikkal megtartotta magát. Én kihasználva végre a szabad kezeimet, átkulcsoltam őket a nyaka körül. Felemelve a fejét, szemeit az enyémekbe fúrta, melyek most szokatlanul sötétek voltak, a korábbi olvadt aranyhoz képest.

Ekkor vettem észre, hogy a szeme alatt természetellenes lila karikák voltak, mintha kialvatlan lenne, bőre pedig annyira sápadtnak tűnt, mintha beteg lett volna. A teste keménysége és hidegsége pedig nagyon szokatlan volt. Sose találkoztam még ilyen furcsa tulajdonságokkal rendelkező emberrel. Úgy gondoltam, hogy erre még majd rákérdezek. Nem szerettem volna ezt az estét kérdezősködéssel tölteni.

• Mi az? – kérdezte kissé ijedt arckifejezéssel, mire elmosolyodtam. Olyan volt, mint egy riadt kisfiú. Pedig semmi oka nem volt rá.
• Semmi, csak gyönyörködtem – vallottam be suttogva, miközben az ujjamat végig csúsztattam a jobb karján. Most látszott igazán, hogy mennyire izmos is volt.
• Miben?  kérdezte döbbenten miközben körbenézett, mire én elkuncogtam magam. Tudtam, hogy csak ugratni akart.
• Benned – pusziltam meg az orra hegyét, mire ő egy széles mosollyal az arcán lehajolt és elősör lágyan, majd egyre követelőzőbb tempóra kapcsolva, csókolózni kezdtünk.

Nem igazán tudnám megmondani, hogy mennyi ideig tartott a kissé hevesre sikerült csókcsatánk, de a telefonja hirtelen csörögni kezdett a zsebében, ő pedig morogva megszakította a csókunkat. Én valahol örültem is neki, hogy végre levegőhöz juthattam, míg rajta kevésbé vettem ezt észre. Lassan felemelkedett, majd a kanapéra ülve kivette a nadrágzsebéből a telefont, ami megállás nélkül csörgött. Megnézte a képernyőt, mire arcán bosszúság futott át, de felvette. Ekkor szinte biztos voltam benne, hogy csakis a kórházból hívhatták.

• Dr. Cullen – szólt bele a telefonba komoly, de mégis kedves hangon miközben én is felültem. – Semmi gond Dina, egy fél óra és ott vagyok. Rendben – mondta az órájára nézve, majd azzal le is tette a telefont. Tehát tényleg a kórház volt. Felém fordulva sóhajtott egyet, arca szomorúságról árulkodott. Engem is rossz érzés fogott el, hogy ilyen hamar véget ért a közös esténk, de ez most sokkal fontosabb volt. – Sajnálom, de be kell mennem a kórházba – mondta, végig simítva az arcomon. – Bepótoljuk, ígérem – tette hozzá, majd homlokon csókolt.
• Nincs semmi gond, megértem – mondtam őszintén miközben kissé elhúzódott, majd teljesen. Először nem értettem meg, hogy miért, de aztán rájöttem.

Hirtelen egy autó ajtajának csapódására lettünk mindketten figyelmesek. Aztán hallottam, amint nyílt a bejárati ajtó és nem sokra rá beszédre lettünk figyelmesek. Nagyon úgy tűnt, hogy eddig tartott az esténk. Kissé odébb ültem a kanapén, aminek láthatóan nem örült, de egyelőre muszáj volt.

• Carlisle, megjöttünk – mondták a Cullen gyerekek kórusban, mire mindketten felálltunk, hisz neki lassan mennie kellett.
• – Ki van nálunk? Bella?– hallottam meg Alice csicsergő, vékony hangját, majd nem sokkal később kecsesen táncolva lépett be a nappaliba, nyomában a többiekkel, akik kissé meglepődtek, de nem annyira, mint ahogy azt elvárná az ember. Mintha valahol számítottak volna rá.  – Tudtam! – örvendezett ugrálva aztán odasietett elém és megölelt, melyet örömmel viszonoztam.
• Jó újra itt látni – üdvözölt mosolyogva Rosalie is, miközben Emmett és Jasper helyeselve bólogattak, minkettőnek egy levakarhatatlan mosoly terült szét az arcán. – Miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdezte végül a szőke szépség, de válaszolni már nem tudtam rá. Carlisle, kicsit távolabb állt tőlem, megköszörülte a torkát.
• Bellát én hoztam ide, hogy megünnepeljük, hogy a kórházban kapott állást– válaszolta, mire mindenki meglepődött arcot vágott, csak Alice nem, amit nem tudtam hova tenni abban a pillanatban. Mindannyian szinte egyszerre gratuláltak nekem, én pedig mosolyogva megköszöntem nekik.  – De nekem sajnos most mennem kell, mivel behívtak egy sürgős esethez a kórházba – tette hozzá komolyan, miközben elindult az előtért irányába, de aztán felúton megállt. – Bella, ha te szeretnél még maradni a gyerekekkel, csak nyugodtan – szólalt meg visszafordulva felém, mire ránéztem a többi Cullenre, akik egytől-egyig vigyorogva bólogattak. Szerettem volna maradni, de valamit el kellett intéznem. Mégpedig ma este. Ez nem várhatott.
• Szeretnék, de inkább majd máskor jó? Ne haragudjatok rám – néztem bocsánatkérő tekintettel a négy fiatal felé, akik szomorúan sóhajtottak, de aztán beletörődve bólogattak, hogy rendben. – Van itt valami, amit még ma este mindenképpen le kell tudjak. Ez nem várhat – tettem hozzá sóhajtva, mire Alice mindentudóan, de bátorítóan rám mosolygott.
• Nem haragszik rád. Ugye tudod? – kérdezte Alice, én pedig értetlenül néztem rá, mire folytatta. – Katherine velünk volt a moziba. Tudok mindent – vallotta de, látszott rajta, hogy nem ítélt el engem, ami megnyugtatott. – Ő is ugyanúgy várja, hogy megbeszéljétek a dolgot, és tudja jól, hogy nem volt szép, amit ma tett – világosított fel Alice, majd szorosan megölelt, ami nagyon jól esett és nyugodtabb is lettem. Az viszont valahol kicsit zavart, hogy Alice-nek kiöntötte a lelkét, nekem pedig nem. Én mondjuk nem is adtam rá esélyt, úgyhogy valahol már érthető volt a dolog.
• Köszönöm, Alice – köszöntem meg a bátorító szavait, miközben mindannyian elindultunk az előtér irányába. Örültem, hogy Katherine velük volt, biztonságban. A fiúk időközben elbúcsúztak tőlem, csak Rosalie és Alice maradt az előtérben.
• Carlisle lenne itt még valami – szólalt meg Alice, mire mindannyian felé fordultunk. – miért nem adod oda Bellának a Mercédeszt? Holnap úgyis visszahozza, mert itt készülnek el az egyetemi bálra – nézett kérlelő tekintettel rám, majd nem sokkal később a nevelőapjára, mire az csak elmosolyogta magát, majd nem sokkal később a Mercédesz kulcsért nyúlt, amit átadott nekem. Alice ezután odaadott neki egy másik slusszkulcsot, amit Rosalie kezéből vett ki. – Köszi – köszönte meg boldogan a kis energiabomba a nővérének a segítséget. – Helyette pedig itt van a Porsche kulcsa. Te pedig holnap jössz, ahogy az Katherine-nel meg volt beszélve, mert vissza kell hozd Carlisle autóját. Nincs apelláta – tette hozzá ellentmondást nem tűrve, miután felém fordult. Miután minden el lett intézve a két lány is elbúcsúzott. Először nevelőapjuktól, majd tőlem is elköszöntek, azzal az egy feltétellel, hogy holnap mindenképpen látjuk egymást.
• Biztos vagy benne? kérdeztem Carlisle-tól, miközben megálltunk az autója mellett. – Nem muszáj, hívhatok egy taxit, vagy megkérhetem… - kezdtem volna vele, de ő az egyik ujját a számra tette.
• Biztos – felelte határozottan, miközben kinyitotta nekem a vezetőülés felőli ajtót. – Csak vezess óvatosan és vigyázz magadra – És nagyon szívesen – tette hozzá egy feloldalas mosollyal az arcán, amikor látta, hogy meg szeretnék szólalni. – Jó éjt az én kis asszisztensemnek – köszönt el, majd egy gyors csókot lehelt a számra, ami először váratlanul ért. Nem akarta, hogy netalán meglássanak minket a gyerekei. De ez nekem nagyon úgy tűnt, mintha őt nem igazán érdekelte volna. Még ellenkezni se volt időm, mert már a következő pillanatban be is csukta a Mercédesz ajtaját, és egy gyors integetés után beszállt Alice kanárisárga Porchéjába.

Az autóút során ő ment előttem, én pedig a hátánál, egészen addig, amig én le kellett térjek jobbra, neki pedig balra kanyarodott az út, a kórház irányába. Jó volt hazamenni a Mercédesszel, mivel belül teljesen olyan illata volt, mint neki. Az autót sikerült leparkolnom Katherine Volvója mögött,

• Jöjjön, aminek jönnie kell – mondtam kissé félve miután leállítottam a fekete autó motorját, majd egy mély levegővétel után kiszálltam, hogy felmehessek a lakásba.

Alice bátorító szavai most nem igazán hatottak. Hiába mondta azt, hogy Katherine nem haragudott rám. Attól függetlenül én ideges voltam és féltem. Ez volt a legelső komolyabb veszekedésünk. Egyáltalán nem tudtam, hogy mire számítsak. De nem arra, ami engem az ajtónál várt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés