Csak egyetlen egy kérdés maradt megválaszolatlanul.

Mégis mi következett még ezek után?

Valami legbelül azt súgta, hogy semmi jó.

Július első napja volt, az esős kisvárosban. Az esős jelző ellenére, mégis szikrázóan sütött a nap, és egy felhő sem volt az égen. Elég jó idő volt és jó meleg, ami elég ritkán fordult elő még nyár közepéhez képest is. Ez engem meglepett, nem is kicsit. De valahol legbelül örültem is neki, hogy kivételesen nem borongós, morcos időhöz volt szerencsém. Így a kedvem is jobb volt. Sokkal jobb.

Reggel megpróbáltam kicsit korábban kelni. Vasárnap volt, ami normális körülmények között azt jelentette, hogy tovább lehetett aludni, de én most az egyszer nem akartam. Fel akartam vidítani a lányokat, és már azt is tudtam, hogy mivel. Mindenkinek a kedvenc fogását akartam reggeliként elkészíteni. Ennek mindig örültek, amikor még Phoenixben laktam, anyámmal.

Egy pár nyújtózás után, kikeltem a kellemesen puha ágyamból, és nekiláttam készülődni. Vettem egy gyors fürdőt, majd nem sokkal később már egy virágos nyári ruhában lépkedtem lefelé, a lépcsőkön, egyenesen a konyhába, miközben lófarokba fogtam a hajamat. Ott magamra vettem egy kötényt, és azonnal nekiláttam a reggeli elkészítéséhez.

Másfél órával később, már megterített asztal várta a lányokat. Álmos fejjel, először megálltak az ajtóban, majd nagyot néztek, amikor beljebb léptek és meglátták a finomságokkal telitett asztalt.

- Remélem, nem csak nézni fogjátok az ételt, mert őszintén szólva, nem azért bajlódtam vele egész reggel, hogy érintetlen maradjon – nevettem el a végét, miközben a lányok tátott szájjal ültek le az asztalhoz.

- Oké, mit akarsz? – tette fel a kérdést Orsi, miközben nekilátott a kedvencének, a gombás-sonkás rántottának. – Amikor ilyen menüt állítasz össze, és pláne a kedvenceinket, akkor valamit mindig el akarsz érni – pontosított barátnőm, én pedig bólogatva láttam neki a sonkás sajtos szendvicsemnek.

- Bűn az, ha azt akarom, hogy újra olyan felhőtlenül boldogok legyetek, mint azelőtt, mielőtt megtörtént volna az a szerencsétlenség? – kérdeztem miközben letettem a kezemből az ételt a tányéromra. – Mármint, tudjátok ti, hogy miről is beszélek pontosan – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe, mivel nem akarták azt a szót hallani, amivé nemrégiben változtunk. Vámpírvadász. Erre a lányok mind abbahagyták az evést.

- Bella, ez nem olyasmi, amit csak úgy meg lehet szokni, ha nem vetted volna észre. – kezdte kissé dühösebben Andrea. – Minden nap úgy kelek fel és úgy fekszem le, hogy én már nem vagyok normális, vagy hétköznapi – ekkor már nagyon felemelte a hangját, én pedig szúrósan  néztem vissza rá, de szinte figyelembe se vett és folytatta tovább a dühöngését. A szemszíne a dühöngése következtében azonnal megváltozott. – Nem mehetek ki anélkül, hogy eltakargassam magam, mert bármikor előbukkanhatnak azok a változások, melyek egy szörnnyé tesznek! Mi már egyáltalán nem vagyunk a régiek Bella! Fogd már föl légy szíves! – sikította sírva, miközben felállt a helyéről aztán felivarzott az emeletre, ahol nem sokkal később hangos ajtócsapódást hallottunk.

- Még valaki? – kérdeztem, miután magamhoz tértem a sokkból. Andrea sose beszélt így velem, de a lányokkal sem. A kérdésemre nem válaszolt senki. Nem bólogattak, de nem is rázták meg nemlegesen a fejüket, így folytattam. – Ő azt hiszi, hogy én ezt nem tudom? Ugyanígy érzek én is, de nem hagyom, hogy ez a valami tönkretegye a mindennapi életemet. Megpróbálok túllépni rajta és folytatni ott, ahol abbahagytam azelőtt, mielőtt mindez bekövetkezett volna – magyaráztam, a lányok pedig érzelemmentes arccal figyeltek. Ennél még a dühöngésük is jobb és elviselhetőbb lett volna.

- Valahol igaza van, viszont ugyanakkor neked is – szólalt meg Orsi, majd sóhajtott. – Lehet, hogy egy nap már nem fog akadályozni minket ez a dolog, de most nagyon is azt teszi – magyarázta kedvetlenül. - Ehhez idő kell, semmi más.

- És türelem – tette hozzá Wanda.

- Abból pedig rengeteg – tette hozzá a saját gondolatát Emese.

- Remélem, hogy nem bántottam meg – folytattam a félbehagyott reggelim elfogyasztását, ahogy a többi lány is ugyanezt tette. – Nagyon dühös volt. Sose láttam még ilyennek.

- De nem rád – rázta meg a fejét nemlegesen Emese. – Erre az egész szituációra van kiakadva. Csak most fogta fel, ahogy mi, hogy mi is történt vele valójában. Ez nagyon is várható volt valamilyen szinten, még ha nem is ennyire intenzíven. Ne törődj vele, majd megbékél a gondolattal és a helyzettel is. Ahogy már az előbb is említettük, csak egy kis időre van szüksége – próbált megnyugtatni, hogy nem én voltam a hibás az iménti kiborulásért. De valamiért nem tudtam teljesen megnyugodni.

Nekem egy falat után teljesen elment az étvágyam, igy felmentem az emeletre Andreához. A vendégszobában volt és az ágyon ült, felhúzott lábakkal, melyeket összekulcsolt a kezével. Nem láttam az arcát, mert rá volt hajtva a térdére, de szipogást hallottam, ami egyből elárulta a jelenlegi hangulatát. Nem bajlódtam kopogással, hanem leültem mellé az ágyra és szorosan magamhoz vontam őt. Hiába mutatta kifelé az erős, elpusztíthatatlan oldalát. Ő volt talán a legérzékenyebb közülünk. Nem sokkal később a nyakamba borult és még jobban rákezdett a sírásra. Nekem tartanom kellett magam, de én is a sírás küszöbén botorkáltam.

• Nincsen semmi baj – nyugtatgattam, miközben a hátát és a haját simogattam. – Minden meg fog oldódni – tette hozzá, ő pedig kissé megnyugodott, de még mindig szipogott. Annyira fájt így látni őt. Megtörten és összezuhanva az új helyzet miatt.
• Sajnálom, amiért úgy neked támadtam az ebédlőasztalnál – kért bocsánatot miután kibontakozott az ölelésemből és elővett egy papírzsepit. – De egyszerűen még nem tudom elfogadni azt, amivé lettem – vallotta be, miközben újabb könnyek gyűltek a szemébe.
• Ne aggódj, nem haragszom rád – simítottam végig az egyik karján, miközben magamra erőltettem egy mosolyt. – Nekem sem könnyű hidd el és a többi lánynak sem, de megpróbálják eltitkolni, ami neked kevésbé sikerült. De előbb vagy utóbb ők is ugyanúgy reagáltak volna. Sőt, az is lehet, hogy ennél sokkal rosszabbul – tettem hozzá, miközben a többi lány is megjelent a szobában. Mindannyian kedvtelenül ültek le körénk az ágyra.
• És most mégis mihez kezdünk? – kérdezte Andrea, miközben a fejét a vállamra hajtotta. A legnehezebb kérdést tette fel, amire még én se tudtam a választ.
• Most az egyszer nem tudom – feleltem őszintén, miközben egyik kezemmel megérintettem a halántékomat. – De tudok mondani egy olyan személyt, aki tudhatja – feleltem, mire minden szempár rám szegeződött.
• A két srác a kávézóból? – kérdezte Orsi miközben kérdőn felvonta a szemöldökét. Bólintottam. Csak az a bunkó, mogorva Elliott és a rendes, segítőkész Wesley tudott nekünk segíteni ebben.
• Még mindig nem hiszem el, hogy vámpírok igenis léteznek – szólalt meg Emese hitetlenkedve. – Tehát a legendáknak tényleg van valóság alapjuk – tette hozzá komoly arckifejezéssel.
• Nagyon úgy tűnik – mondta Wanda kissé unottabban. Irigyeltem őt, amiért ennyire nyugodt tudott maradni egy ilyen őrült helyzetben.
• Emlékeztek arra, amikor pár nappal ezelőtt azt mondtam, hogy rossz érzésem van, amit nem tudok megmagyarázni? – kérdeztem a lányoktól, akik egytől-egyig mind bólintottak.
• Elmúlt? – kérdezte Orsi kíváncsian, mire én nemlegesen megráztam a fejemet. – Pedig ez a dolog már megtörtént velünk. Ennél rosszabb már tényleg nem jöhet. Legalábbis nagyon remélem – tette hozzá reménykedve.
• Nem múlt el – mondtam ki hangosan is. – Sőt, inkább egyre jobban erősödik az érzés, amit még mindig nem tudok hová tenni – osztottam meg a lányokkal az aggodalmamat, akik kissé megrémülve ültek az ágyon. Nem akartam őket megijeszteni, de mindenképpen tudatni szerettem volna velük.
• Megijesztesz – mondta Andrea, akinek rémület és egyben aggodalom ült ki az arcára, ahogyan a többieknek is. – Általában amikor neked hasonló megérzéseid vannak, mindig történik valami – tette hozzá komolyan.
• Na látod csajszi, ettől tartok én is – vallottam be nagyot nyelve. A megérzéseim sose csaltak. Amikor rossz érzés kerített hatalmába, akkor az, valami nagyon rossz előjele volt. De ilyen erősséggel, ahogy mostanában éreztem, még hasonlót sem tapasztaltam.

Ezért is szerettem volna minél hamarabb beszélni a két fiúval. Igaz, Elliott társaságára vágytam jelen pillanatban a legkevésbé. De magamért és leginkább a lányokért képes voltam most ezt a kellemetlenséget félretenni. Voltak bennünk olyan kérdések, melyekre csak ő és a barátja Wesley tudták a választ. Így nem volt más megoldás, minthogy a lányokkal elmenjünk abba a kávézóba, ahol felvilágosítottak mindannyiunkat.

Miután barátnőim beleegyeztek a mai programba, mindenki nekilátott a készülődésnek. Én gyorsan lezuhanyoztam, majd felöltöztem és kicsit rendbe szedtem a külsőmet. Amint mindennel végeztem, lementem az emeletről egyenesen be a nappaliba, ahol leültem a kanapéra. Talán negyed óra elteltével hallottam meg az emeletről érkező lányok lépteit. Még kissé szokatlan volt számomra, hogy mennyire megváltoztam az utóbbi napokban. Erősebb lettem és valamivel gyorsabb az átlagnál. Ehhez még hozzá kellett szoknom.

A lányok végül leértek az emeltről és megtaláltak engem a nappaliban, a kanapén ülve. Én egy szempillantás alatt felálltam és csatlakoztam hozzájuk. Ők kissé meglepődve pislogtak párat, de aztán megfordultak és a bejárati ajtó irányába vonultak. Tisztában voltam vele, hogy nem ugyanaz volt látni és átélni ezeket a változásokat. Hiába próbáltam minden erőmmel visszaszorítani őket és normálisan viselkedni, egyszerűen nem sikerült. Olyan érzés volt, mintha ők irányítottak volna engem és nem fordítva. Nagyon reméltem, hogy a fiúk tudtak valamiféle megoldást erre a helyzetre. Mert egyelőre nem igazán mehettünk emberek közé se. És én azt nem akartam, hogy elzárva éljünk. Átlagos életet akartam élni, ha nem is teljesen, de részben mindenképp. Bármit képes lettem volna megadni ezért. És nem csak én, hanem a barátnőim is.

Barátnőimmel beültünk az autóba és egyenesen a kávézóhoz mentünk. Először biztos voltam benne, hogy nem találok oda, de valami mégis pont arra vezetett. Furcsa volt és megmagyarázhatatlan, de mégis hasznos. Összenéztünk egy kis ideig a lányokkal, majd egy mély levegővétel után egyenként kiszálltunk az autóból. Lassú léptekkel közelitettük meg az ajtót. Az eget felhők borítottak be, nyoma se volt a korábbi napsütésnek. Én mentem elől, mert a lányok egyszerűen úgy álltak ott, mintha a földbe gyökerezett volna a lábuk. Én is tartottam ettől az újabb találkozástól. Egyrész szerettem volna végre teljesen tisztán látni és mindent kideríteni, másrészt pedig féltem az új ismeretektől.

Már épp kopogni akartam a dupla bejárati ajtón, amikor azt hirtelen kinyitották előttem. Az ajtóban pedig nem más állt, mint Elliott. Pedig mindvégig abban reménykedtem, hogy Wesley fog ajtót nyitni. A reményem abban a pillanatban szertefoszlott, amint megláttam őt. Arcáról nem sok mindent tudtam leolvasni. Viszont kissé meglepődött, amikor meglátott minket. Ezek szerint egyáltalán nem számított ránk.

• Sziasztok! – üdvözölt minket egy halvány mosollyal az arcán. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megint itt látlak benneteket – vallotta be, miközben egy amolyan kissé kötekedő, féloldalas mosoly jelent meg az arcán, amitől kezdtem kissé fortyogni legbelül, de próbáltam mégis higgadtnak mutatkozni.
• Helló Elliott! – üdvözöltem én is őt, miközben arcomra erőltettem egy mosolyt, ami inkább egy vicsorítással volt egyenlő. – Hidd el, nem is állt volna szándékunkban eljönni és rabolni a te drága idődet, ha mindent tudnánk. De mivel szerintem a felét sem tudjuk annak, amit tudnunk kellene, igy kénytelenek voltunk eljönni – tettem hozzá kissé feldúltan, mire ő felemelt kezekkel félreállt az ajtóból és beengedett minket.

Miután mindannyian bementünk és helyet foglaltunk egy nagyobb asztal körül, megjelent Wesley is. Ő is meglepődött kissé, amikor meglátott minket, de egyből barátságosan üdvözölte a kis társaságunkat. Ez szerencsére jobb kedvre derített és egy pillanatra megfeledkeztem a fekete felhőkről, melyek szüntelenül a fejem fölött köröztek.

• Gondolom, nem ok nélkül vagytok most itt – szólalt meg végül Wesley mosolyogva, mire mindannyian bólintottunk.
• Akkor halljuk. Miről van szó? – szólalt meg kissé követelőzően Elliott, de megpróbáltam rá se hederíteni. Annak ellenére, hogy pont én mellém ült le és szinte állandóan engem bámult, ami eléggé zavaró volt.
• A múltnap, elmondtatok nekünk egyet, s mást erről az egészről – kezdtem bele a mondandómba, miközben a szemem sarkából láttam, ahogy Elliott is érdeklődve nézett felém. – De vannak még bennünk megválaszolatlan kérdések. Ezekre szeretnénk elsősorban válaszokat kapni, másrészt pedig úgy érzem, hogy még rengeteg dolgot nem tudunk – mondtam, mire a két fiú mindentudóan összenézett. Tudtam, hogy nem mondtak el mindent. Szinte teljesen biztos voltam benne.
• Tényleg nem tudtok mindent – szólalt meg ismét Elliott, majd mélyet sóhajtott. – Amennyit mi a múltkor elárultunk nektek, az talán a negyede annak, amit valójában tudnotok kell – tette hozzá komolyan és ridegen. – Mi amúgy már vártunk titeket. Csak nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar visszajösztök. Kellemes csalódást okoztatok ezzel – kacsintott felénk a szőke srác. A lányok erre majdnem elolvadtak a székeiken, míg én csak a szemeimet forgattam rajtuk.
• Elliott, lehetnél egy kicsit kedvesebb is a fiatal hölgyekkel – rótta meg barátját finoman Wesley. Az említett erre csak a szemeit forgatta, mint egy rossz, szófogadatlan gyerek. – Nem kis dolog az, amin keresztülmennek most a lányok. Nem kioktatásra és ridegségre van szükségük a részedről, hanem a támogatásunkra és a bátoritásunkra – tette hozzá, mire a mogorva barátja egyetértően bólintott.

Valószínűleg Wesley lehetett az idősebbik kettejük közül, míg Elliott pár évvel fiatalabb lehetett tőle. De mégis jól esett az, hogy megpróbálta jobb belátásra teríteni Mr. Mogorvát. Valami azt súgta, hogy nem hiába volt ez a furcsa viselkedése. Történhetett valami, ami ezt okozta nála. Csak azt nem tudtam még, hogy mégis mi.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés