A grillezés tökéletesen sikerült. Az ételek nagyon finomak voltak, és a hangulat is fenomenális volt. Sokat nevettünk együtt, rengeteget bohóckodtunk az étkezés előtt, de utána meg pláne. Már egész jól besötétedett, amikor nekiláttunk összepakolni. Mr. és Mrs. Grey is hazament, miután sikerült mindent elpakolnunk. Nem sokkal később nekiláttam a mosogatásnak, amíg a lányok elmentek beszélni a szüleikkel telefonon. Már majdnem végeztem, amikor egy farkas vonyítására lettem figyelmes, ami ez erdő irányából jöhetett.

Letettem a kezemben levő utolsó tányért és a konyhakendőt, majd megindultam kifelé a helyiségből. Nem tudtam miért, de úgy éreztem, hogy nekem oda kellett mennem, ahonnan az a vonyítás hallatszott. Az előtérbe érve, amilyen gyorsan csak tudtam felvettem a cipőmet, magamra kaptam az egyik kabátomat a fogasról, és amilyen csendesen csak tudtam, elhagytam a házat.

Egyenesen az erdő felé haladtam, megállás nélkül. Úgy éreztem, mintha egy meghatározhatatlan erő vonzana és vezérelne oda, arra a bizonyos helyre ahonnan a vonyítás jöhetett. Nem tudtam, hogy honnan tettem szert erre a hirtelen bátorságra, de borzasztóan bátornak és vakmerőnek éreztem magam abban a pillanatban. Máskor fejvesztve menekültem volna el ilyen helyekről, pláne ha olyan hangokat hallottam, mint az iménti farkasvonyítás.

Hezitálás nélkül léptem be az ijesztő, sötét, árnyékos erdőbe. Hirtelen jutott eszembe, hogy mit is mondott Mr. Grey napokkal korábban. Ne menjünk sötétedés után az erdőbe, pláne felnőtt kíséret nélkül, mert eléggé veszélyes. Most még ez sem térített el attól, hogy tovább haladjak. Valami úgy vonzott egyre beljebb az erdő sűrűjébe, mint a mágnes, és én nem tudtam parancsolni neki, bárhogy is próbáltam ellene harcolni.

Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mennyi ideig barangoltam egyre beljebb az erdőben, de egy adott pillanatban és pontban megálljt parancsoltak a lábaim. Óvatosan körbenéztem, de nem sokat láttam, annak ellenére, hogy holdfényes éjszakának néztünk elébe az előrejelzés szerint. Felnézve az égre megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a hold vérvörös színben ragyogott fent az égbolton. Ettől, tetőtől talpig kirázott a hideg.

Lassan körbejártam a kis rétet, amelyre időközben akaratomon kívül rátaláltam. Hallottam a baglyok huhogását, az éjszakai állatok neszét, de a farkasvonyítást már nem. Kezdtem komolyabban azt hinni, hogy csak az elmém játszadozott velem valami buta játékot, ami akkor egyáltalán nem tetszett. Óriási butaság volt a részemről az erdőben barangolni, egy ilyen késői órában egyes egyedül.

Kevés idő elteltével, egyre inkább sötétebb kezdett lenni az erdőben. Felnéztem az égre, ahol a holdat kellett volna látnom. Ehelyett csak félig meddig láttam a vöröslően pislákoló égitestet, majd nem sokkal később villámlott és mennydörgés rázta meg az erdőt. Már csak ez hiányzott, gondoltam magamban. Elkezdtem visszafordulni arra, ahonnan nemrégiben jöttem Kezdtem feladni azt, hogy bármit is meghalljak már, amikor a közelemben, halk neszre lettem figyelmes. Nagyot nyeltem, megálltam majd lélegzetemet is visszafojtva hirtelen abba az irányba fordultam, ahonnan a zajt hallottam.

Először egy árnyékot pillantottam meg a sűrű bokrok között, majd ahogy egyre közeledett, már körvonalazódni látszott az alakja. Egy farkas lépett ki a bokrok közül. Hatalmas példány volt, talán akkora lehetett, mint egy nagyobb ló, gyönyörű, csillogó szürke bundával. hegyes fülekkel és jellegzetes bozontos farokkal. Ami igazán elkapta a tekintetemet, az a szeme volt. Úgy tűnt, mintha lilán csillogott volna. Sose láttam még ekkora farkast, ilyen szemekkel meg pláne. Szerettem volna közelebb menni, hogy jobban szemügyre vehessem, de legbelül tudtam, hogy nem lenne valami jó ötlet. A farkas eközben csak mozdulatlanul állt és engem nézett. Volt valami furcsa a pillantásában, ami abban a pillanatban egyáltalán nem tetszett nekem. Viszont az kicsit megnyugtatott, hogy nem morgott vagy vicsorított rám. Reménykedtem benne, hogy ez így is maradt.

Egy kis idő múlva, úgy tűnt, hogy a hatalmas farkas eleget látott. Azt hittem megfordul és berohan az erdőbe, onnan ahonnan nemrég kijött, de egészen más történt, amire nem számítottam. Elrugaszkodott a talajtól és egyenesen rám vetette magát, én pedig a szememet becsukva, feltartott kezekkel megpróbáltam valamelyest védeni magam. Ahogy a farkas rám ugrott, nem sokkal később a földön találtam magam. Miután kinyitottam a szememet, amit eddig csukva tartottam, a farkas már ugyan ott állt, ugyanabban a helyzetben, ahol az ugrása előtt. Hirtelen egy éles fájdalmat éreztem a bal csuklóm környékén. Lassan felültem, majd felemeltem a bal kezemet, hogy megnézzem a fájdalom okát. Még a homály ellenére is jól észrevehető volt, hogy egy elég szép és mély harapásnyom virított rajta. Az a nyavalyás farkas megharapott engem! A sebemről elfordítva a tekintetemet egyenesen a farkas felé néztem, ami pár másodpercre rá vonyított egyet, majd hirtelen gyorsasággal beugrott az erdőbe. Újra ránéztem a csuklómra, amikor a harapásnyom hirtelen lilán kezdett el csillogni, majd nem sokkal később, szemmel láthatóan egyre jobban elhalványult. Szerettem volna felállni és minél hamarabb kikerülni onnan ahol voltam, de a látásom kezdett egyre jobban elhomályosodni, a világ pedig nem sokkal később forogni kezdett körülöttem, aztán beszippantott a sötétség.

Időérzékemet elveszítve, lassan kezdtem magamhoz térni. Nem tudtam, hogy mennyi ideig lehettem kiütve, de még mindig villámlott és mennydörgött. Az eső még nem eredt el, de az erdőt már jócskán esőillat borította be. Szerettem volna megnézni a telefonomon, hogy hány órára járhatott az idő, de miután megtapogattam a zsebeimet, nem találtam sehol. Akkor jutott eszembe, hogy a házban hagyhattam, pontosabban a konyhában, a pulton. De nem csak a telefonom maradt ott, hanem a lányok is. Istenem a lányok! Biztos égen és földön kerestek már engem. Mi a fene volt velem, hogy egy nyamvadt cetlit nem tudtam írni nekik? Ilyen és ehhez hasonlók jártak a fejemben, és teljes joggal haragudtam magamra, amiért ilyen felelőtlenül viselkedtem.

Amikor megbizonyosodtam arról, hogy már nem szédülök, lassan felálltam a talajról, leporolva a rám ragadt leveleket magamról. A bal csuklóm láttán, újra eszembe jutott, ami nem is olyan régen történt. Átvizsgáltam a bal kezemet és csuklómat, de már semmit nem találtam rajta. Nem értettem, hogyan történhetett az, hogy a farkas harapásnyoma csak úgy eltűnjön, és a seb lilás csillogására sem találtam magyarázatot. Miután kissé megnyugodtam, hogy nem történt semmi bajom, elindultam a kivezető ösvényen, amikor újból neszre lettem figyelmes. Ekkor elég furcsán kezdtem érezni magam. Nem tudtam kifejezni pontosan, de mintha különböző változások mentek volna végbe bennem. Sokkal jobban felerősödtek a hangok, a látásom egyik pillanatról a másikra sokkal élesebb lett, valamint a szaglásom és a tapintásom is nagyban megváltozott.

A zaj irányát követve, felkészültem arra, hogy újból meglátom a hatalmas farkast. Tévedtem. Pillanatok múlva egy emberi alak lépett ki az erdő sűrűjéből a rétre, ahol álltam. Egy eléggé magas és sovány férfi volt, rövid barna hajjal, borzasztóan sápadt bőrrel. Ami nagyon rémisztő volt az egész lényében, a szeme volt. Skarlátvörös színben csillogtak, ami nem mindennapi látványt nyújtott. Egyre közelebb jött, aztán egy adott ponton hirtelen megállt, majd beleszagolt a levegőbe, és egy morgást hallató hangot kiadva, újra rám emelte ijesztő tekintetét, amitől kirázott a hideg. Nagyon rémisztő volt, így eléggé meg is ijedtem és féltem, ezért hátrálni kezdtem előle, amíg neki nem mentem egy hátamnál levő fának. Ő erre lassú léptekkel egyre inkább felém közeledett.

- Ki maga? – kérdeztem szaggatott, ijedt hangom, amit szemmel láthatóan észre is vett, mivel ördögi mosollyal az arcán állt meg, csupán egy pár méterrel előttem. Amikor úgy tűnt, hogy választ nem kapok a kérdésemre, hanem még közelebb araszolgatott hozzám, elrugaszkodtam a fától, majd amilyen gyorsan csak a lábaim engedték, futásnak eredtem. Egy dologgal viszont nem számoltam.

Akármennyire próbáltam gyorsan elszaladni, nem sikerült túl jól. A vörös szemű, idegen férfi egy szempillantás alatt újra előttem termett. Ettől már a frász kerülgetett.

- Hogy a csudába csinálta ezt? – kérdeztem cérnavékony hangon tőle, miközben egyre jobban szétáradt bennem a rémület. Ő csak ördögien vigyorgott tovább. Meg sem szólalt. – Mégis ki maga és mit akar tőlem? – kérdeztem kissé felbátorodva, már-már idegesen, viszont az ijedtség még mindig kihallatszott a hangomból.

- Mit számit az? – kérdezte tőlem, megvonva a vállát, nemtörődöm hangon. – Úgyis meg fogsz halni – vigyorgott önelégülten, nekem pedig a lélegzetem is elakadt. Döbbenten néztem rá, miközben újra egyre jobban közeledett felém. El akartam szaladni, de hirtelen megragadott a karomnál fogva, majd úgy hajított el, mint egy élettelen rongybabát.

Amilyen gyorsan csak tudtam, megpróbáltam felállni a földről. Szerezhettem egy-két kisebb sérülést, mivel majdnem mindenem sajgott, de leginkább a kezem és a jobb lábam. Alig tudtam a jobb bokámra ráállni, ami  legnagyobb valószínűleg kibicsaklott, vagy eltörhetett. Nem sok időm maradt magammal foglalkozni, mert a következő pillanatban, már újra előttem termett.

- Hiába próbálsz menekülni kicsi lány, esélyed sincs – vicsorogta vészjóslóan, miközben nekiszorított egy közeli fának, amit szinte egyből megéreztem. Nagyon erős volt ez a valami. Esélyem se lett volna szembeszállni vele. Elképzelésem sem volt, hogy mi volt ő valójában. Abban az egyben viszont szinte biztos voltam, hogy innen élve nem kerülhettem ki, amit ő ki is kijelentett nem is olyan régen.

Megpróbáltam a szorításából kiszabadulni, de ahogy már előre sejtettem, esélyem se volt ellene. Olyan szinten erős volt, hogy küzdhettem én, csak saját magamnak okoztam még nagyobb fájdalmat. Feldühített az a tudat, hogy nem tudtam szembeszállni ezzel a valamivel. Ő csak diadalittasan mosolygott és ördögien felnevetett, amikor tudatosult bennem, hogy nekem annyi. Ennyi volt. Viszont egy adott pillanatban a mosolya lehervadt, mintha szellemet látott volna.

- Mi a fene? – kerekedtek el a szemei a csodálkozástól, majd nem sokkal később elengedett, én pedig a földre estem. Nem tudtam, hogy min döbbent meg ennyire. Egészen addig, amíg magamra nem pillantottam.

Egy egészen halványlila csillogást és villogást véltem felfedezni magam körül, mint egy aura. Ahogy felálltam, a szemem sarkából láttam, hogy a vörös szemű alak tisztes távolságra került tőlem, de ez alatt végig engem bámult. Legbelül abban reménykedtem, hogy ettől talán meghátrál és elmegy. De sajnos ő erre csak még jobban feldühödött, majd egyenesen felém rohant és rám vetette magát. Vagyis vetette volna, ha én nem próbálok meg valamilyenszinten mégis védekezni. Én elfordultam, összehúzva magamat, várva az újabb fájdalmat, de nem éreztem semmit, csak egy halk huppanást hallottam. Amikor felnéztem, az alak tőlem körülbelül tíz méterre volt a földön elterülve. Ekkor jöttem rá, hogy ez a lila fényes valami, ami engem körülvett, valami féle pajzs lehetett. Megvédett engem, tőle.

De mint minden csoda, ez sem tarthatott sokáig. Amikor a lila csillogás eltűnni látszott, teljesen ledöbbentem a látványtól, ami fogadott. A külsőm teljesen megváltozott. Ami eddig farmernadrág és teniszcipő volt, az most fekete feszes nadrág volt, hozzáillő hosszúszárú fekete csizmával, ami az én nem túl nagy szerencsémre sarokkal rendelkezett. Én meg a sarkos cipők nem álltunk túl közel egymáshoz. A felsőrész volt az, ami teljesen kiverte a biztosítékot. Egy kissé túl mélyen kivágott fekete top takart, ami ujj nélküli volt. A két csuklómon két vastagabb fekete karperec volt, a bal csuklómon pedig ott villogott a farkas harapás, ami eddig sehol nem volt. Nem tudtam, hogy mi a jó ég fojt itt, de nagyon nem tetszett az egész szituáció. Kezdtem azt hinni, hogy mindet csak álmodtam. Ilyen a valóságba nem történhetett meg.

A magam bámulása annyira elvonta a figyelmemet a vörös szemű, erős alakról, hogy nem vettem észre, amikor hirtelen ott termet előttem. Arra számítottam, hogy majd a pajzsom megvéd, de nagyot tévedtem. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem történik semmi, ha a közelembe kerül, megfogott és ismét elhajított, egyenesen egy fának repítve engem. Még pislogni sem volt időm, máris a földön találtam magam. Jobban mondva a fa törzsén feküdtem, ami recsegett ropogott, majd nem sokkal később megadta magát és lezuhant velem együtt a földre. Ekkor jött az, ami még eddig nem volt.

- Állj fel – mondta egykedves hang, mire én kapkodtam ide-oda, hátha meglátom kitől jöhetett. – Gyerünk, állj fel kislány! – ismételte meg kissé szigorúbban a hang, ami egy eléggé ismerős férfihang volt, de mégis furcsán csengett. Végül megtettem, amit a hang kért. Kicsit tétován, de felálltam. Az alak, aki felém igyekezett megtorpant, furcsán méregetett és elég rémültnek tűnt.

- Jól van, most pedig koncentrálj arra, amit most mondani fogok – hallottam újra a hangot, ami egészen olyan volt, mintha a fejemben lett volna. Bólintottam– Ne mutasd ki a félelmedet, hallgass az ösztöneidre – adta ki az utasítást, amit legelőször nem értettem, de aztán megpróbáltam megtenni azt, amire az imént megkért.

Ahogy eltemettem magamban a félelmemet, egy határozott, de halkabb morgás hagyta el a torkom mélyét. Rögtön a torkomhoz kaptam a kezeimet, mivel ez akaratom ellenére történt. Egyáltalán nem számítottam erre. Meglepődtem, de a félelemnek a nyomát sem éreztem. Ugyanolyan bátornak éreztem magam, mint amikor bejöttem az erdőbe. Ez után az ösztöneimre hallgattam.

- Nyújtsd ki a bal kezet, majd hívd elő a varázsszalagot! – parancsolta a hang határozottan, de valahol mégis lágyan. Felemeltem a bal kezemet és tettem, amit mondott.

- Varázsszalag – mondtam, bár hangom kicsit kételkedő volt. Már azt hittem, hogy nem sikerült, amikor hirtelen a semmiből termett a kezembe egy lila varázsszalag. Teljesen ledöbbentem. Ez meg hogy lehetett? És mihez kezdjek én ezzel?

- És most ne gondolkozz annyit, hanem hagyd, hogy az ösztöneid vezéreljenek – suttogta magabiztosan a hang, én pedig bólintottam.

A következő pillanatban már nem igazán tudtam pontosan, hogy mit is cselekszem. Valami, ami szerintem az ösztön lehetett, teljesen átvette a hatalmat a testem fölött. Az alak látva a szalagot a kezembe, megindult felém, én pedig a szalag segítségével villámgyorsan körbetekertem. Néha sikerült meg-meg rántania, de végül csak sikerült egy jó erős mozdulattal nekicsapnom egy fának, ami a becsapódás hatására ketté is tört, akárcsak amelyiknek ő nekidobott engem. Ezzel még korántsem volt vége a küzdelemnek, mivel a vörös szemű nem adta fel egykönnyen, felállt és újra nekem iramodott. A szalag elől néhányszor sikeresen kitért, de néhány utolsó ügyes mozdulattal, sikerült darabokra szaggatnom a lényt.

Elszörnyedve néztem a darabokra hullott testet. Mindeközben a varázsszalag csak úgy felszívódott a kezem közül. A szívem úgy vert, mintha ki akart volna szakadni a mellkasomból, a levegőt pedig úgy kapkodtam, mint egy rossz tüdőbeteg. Nagyon lefárasztott a pár perces kis harci bemutató.

- Hívd elő a tűzgömböt, és végleg pusztítsd el a szörnyet – suttogta a hang, én pedig követtem az utasítását. Előhívtam a tűzgömböt, amit rádobtam a darabokban levő alakra. Nem sokkal később már csak füstölgő hamu maradt utána.

Amikor a döbbenettől végre teljesen magamhoz tértem, már a rendes ruháimban voltam. Nem tudtam, hogy most ez álom volt-e vagy valóság. Annyira hihetetlennek tűnt az egész, amit az imént tapasztaltam. Ahogy az várható volt a harapásnyom ismételten sehol nem volt látható, amikor a kezemet megnéztem. Kissé feldúltan és megrémülve indultam vissza onnan ahonnan ide jöttem. Megpróbáltam minél gyorsabban haladni kifelé az erdőből. Akkor vettem csak észre, hogy már újra holdvilágos éjszaka volt. A vérvörös hold, újra a régi megszokott színében tündökölt. Ez az éjszaka volt eddigi életem legfurcsább éjszakája, mind közül.

Amint kiértem az erdőből, egy alakot pillantottam meg, egy autónak nekidőlve. Nagyon úgy tűnt, mintha engem várt volna. Ahogy közelebb értem hozzá, rögtön felismertem.

- Te? – kérdeztem megdöbbenve, aztán a talaj hirtelen kicsúszott a lábam alól és ismét elnyelt a sötétség.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés