(Carlisle Cullen szemszög)

Életem eddigi legszebb napja volt az, amikor Bellát megláttam nálunk a házban. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy ilyen gyorsan, ennyire közel kerülünk majd egymáshoz. Ez mégis csak idő kérdése volt, hisz lelki társak voltunk, egymáshoz tartoztunk. Ő volt a legkülönlegesebb lány, akit létezésem során, valaha láttam. Egészen addig a bizonyos keddi napig egyáltalán nem tudtam, hogy valójában mit is érez Bella irántam. Jasper, Bella és Katherine távozása után nem sokkal viszont bejött a dolgozószobámba és megerősítette az addigi gyanúmat. Szerinte az én kis másik felem még teljesen össze volt zavarodva és nem tudta hova tenni azokat az új érzéseket, melyeket irántam táplált. De Jasper elmondása szerint, Bella legbelül ugyanazt érezte irántam, amit én ő iránta. Tehát a kapocs közöttünk létezett és jelen volt. De ő csak akkor fogja ezeket az összetett érzéseket megérteni, ha egyszer megtudja az igazat. És én addig akartam ezt a dolgot húzni, ameddig csak lehetséges volt. Nem akartam már az elején, elijeszteni magamtól.

Péntek délután ügyeletes voltam a korházban. Az összes betegemnél bent voltam, elláttam az összes pácienst a sürgősségin és már csak a papírmunkám volt hátra, amikor hirtelen egy elég rossz érzés kerített hatalmába. Besiettem az irodámba, ahol egyből elővettem a zsebemből a telefonomat és felhívtam őt. Már nagyon szerettem volna hallani a hangját és tudni, hogy jól van. Lassan kezdtem kétségbeesni, amikor negyedik csörgésre végül felvette a telefont és beleszólt. Szerettem volna újra látni őt, igy kihasználva az alkalmat hogy a gyerekek mind elmentek moziba, áthívtam őt magamhoz, amit szerencsére nem utasított vissza. Szinte egyből megnyugodott a lelkem amint meghallottam a hangját, de még igy is kihallottam belőle, hogy valami nem stimmelt. Tehát az érzéseim nem csaltak. De már a beszélgetésünk során magamhoz vettem a Mercédeszem kulcsát és hámoztam le magamról az orvosi köpenyemet. Hangjából tisztán kihallottam, hogy most nagy szüksége volt rám, nekem pedig természetesen ott volt a helyem, mellette. Ő próbált lebeszélni róla, de ő nem is sejtette, hogy nálam ez nem igy működött.

A nővérpultnál szóltam az ügyeletes nővérnek, Dinának, hogy sürgősen el kell rohannom a városba, de hamarosan visszajövök. Ő mosolyogva bólintott, majd folytatta a munkáját, ahol azelőtt miattam abbahagyta. Talán Dina nővérvolt az egyetlen nő a korházban, aki nem úgy tekintett rám, mint egy tökéletes partner jelöltre. Azévek során rengetek hölgy próbált meg közelebb kerülni hozzám, de én mindegyikőjüket sorrá elutasítottam. Egyszerűen tudtam, hogy ők nem az igaziak. De Bella már más volt.  Az első pillanatban tudtam, hogy őt nekem szánta a sors. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor a parkolóba értem és beültem az autómba. Szerencsére felhők borították az eget, igy semmi akadálya nem volt a kis kimenőmnek.

Tizenöt perc kocsikázás után megálltam az ismerős panelház előtt. Egy másik autó helyére sikerült parkolnom, de a táblán látható rendszám nagyon ismerős volt. Egyből bevillant hol láttam már ezt az autót és a számot. Ez Katherine autójának a parkolóhelye volt, ahova most beálltam. Tehát Katherine nem volt otthon, ami azt jelentette, hogy Bella egyedül tartózkodott a lakásban. Így elsőre azt gyanítottam, hogy a két barátnő valószínűleg összezördülhetett. Legalábbis minden jel erre utalt.

Leállítottam az autó motorját, majd kiszálltam belőle. Elővettem a mobiltelefonomat, majd az autómnak dőlve tárcsáztam a számát. Csupán kettőt csengett, majd miután felvette csak annyit mondtam, hogy nézzen ki az ablakon, aztán gyorsan befejeztem a hívást. Szerencsére az ablaka pont azon az oldalon volt, ahol parkoltam. Tökéletes látásomnak köszönhetően láttam amint elhúzza a függönyt és lefelé tekint az ablakból. Amikor megláttam, elkezdtem lentről integetni neki. Amikor meglátott szélesen elmosolyodott, aztán nem sokkal később eltűnt. Biztos voltam benne, hogy nemsokára itt lesz velem. És én ezt alig vártam.

(Bella szemszög)

Miután kinéztem az ablakon én megláttam Carlisle-t, aki a kocsijának nekidőlve integetett föl az én irányomba, azonnal kirohantam a szobámból, egyenesen az előtérbe. Ott amilyen gyorsan csak a kezem engedte, felvettem a cipőmet, magamra kaptam a kabátomat és felkapva a táskámat meg a lakáskulcsot, elhagytam a lakást. A lift sokkal lassúbbnak bizonyult ilyenkor, miközben én minél hamarabb szerettem volna vele lenni. Amikor végre megállt a lift a földszinten, szinte kiviharzottam belőle, egyenesen ki a lépcsőház elé, ahol meglátva őt, megtorpantam. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de elővigyázatosságból, először inkább körülnéztem. Szerencsére pont akkor nem haladt el senki azon a részen, igy rohanó léptekkel közelitettem meg őt, ő pedig mosolyogva, széttárt karokkal várt engem a kocsija mellett. Amint a karjaiban voltam, minden megszűnt létezni körülöttem és a gondokról is megfeledkeztem egy pillanatra. Végül kissé engedett az ölelésén, majd az egyik kezével az állam alá nyúlt és egy apró csókot hintett az ajkaimra.

• Mi történt? – kérdezte, szemében pedig tisztán láttam az aggodalmat Ekkor hirtelen bevillant a mai veszekedésünk Katherine-el, ami teljesen elmosta a hirtelen jött jó kedvemet. – Gyere, ülj be és az úton elmondod, ha szeretnéd – tárta ki előttem az autójának anyósülés felőli ajtaját. Én mélyet sóhajtva bólintottam, majd nem sokkal később beültem. Mintha tudta volna, hogy mire van szükségem, magához vont és szorosan megölelt. A jelenléte és a bódító illata már elég volt ahhoz, hogy nagyrészt megnyugodjak. De egy valami mégse hagyott nyugodni.
• Ne érts félre – kezdtem bele, miután engedett az ölelésén annyira hogy egymásra nézzünk. – De neked még nem a kórházban kellene lenned? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő szelíden elmosolyodott. – Örülök neked, de tényleg. Csak miattam nem kellett volna… – tettem volna hozzá, de ő egy elég szenvedélyes csókkal belém fojtotta a szót.
• De igen – felelte röviden, miután elváltak ajkaink egymástól. – Csak eljöttem érted, hogy magammal vigyelek – tette hozzá miközben eltávolodott tőlem és beindította a kocsit. Én értetlenül néztem rá, mire ő elnevette magát. – Még van egy kis papír munkám, és nem szeretném, ha egyedül szomorkodnál a szobádban. Ugye nem baj? – kérdezte, mire én hevesen megráztam a fejemet, ő pedig nyomott egy puszit az orromra.
• Honnan tudtad, hogy egyedül vagyok? – kérdeztem hitetlenkedve, mire a parkoló táblára mutatott, amin Katherine autójának a rendszáma szerepelt. Így már teljesen érthető volt. a múltkor a házuk előtt parkoltunk le, biztosan onnan ismerte föl az autó rendszámát. Tehát a barátnőm autóval indult el, bárhova is ment. – Ügyes észrevétel – tettem hozzá elismerően, miközben bekötöttem a biztonsági övemet.

Miután elindultunk ragaszkodott hozzá, hogy meséljem el mi történt, mert szerinte úgy nyugodhattam meg a legjobban, ha kiönthettem valakinek a lelkemet. És be kellett valljam, hogy igaza volt. Miután elmeséltem neki hogy mi is történt közöttünk Katherine-el, sokkal jobban éreztem magam. Ez idő alatt pedig a kórházhoz is megérkeztünk. Ő mindvégig figyelmesen hallgatott engem, miközben az útra is figyelt. Miután leparkolta az autót a kórház parkolójában, az egészséges kezemet az övébe vette. Biztosan láthatta rajtam, mennyire ki voltam idegileg, a Katherine-el való veszekedés miatt.

• Szeretnéd hallani a véleményemet az egészről, amit elmondtál? – kérdezte miközben a kezemet simogatta, én pedig határozottan bólintottam. – Szerintem Katherine teljes mértékben megérdemelte azt a kis kioktatást, amit tőled kapott. Ha én lettem volna a te helyedben, valószínűleg én is ugyan ezt tettem volna – mondta el a saját véleményét a helyzettel kapcsolatban. – Néha még a legjobb barátnők között is előfordulnak mosolyszünetek és ez alól most ti sem vagytok kivételek. Meglátod, amikor nem is számítasz rá, minden olyan lesz, mint az előtt. Katherine pedig hátha tanul ebből az egészből – tette hozzá, majd kézfejével végigsimított az arcomon, de én hirtelen hátra húzódtam, mert féltem, hogy bárki megláthat minket. – Mi a baj kicsim? – kérdezte, mire csodálkozástól kikerekedett szemekkel néztem rá. Kicsimnek hívott? Jól hallottam? Úgy éreztem, mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet a becézése hallatán.
• Bárki megláthat minket itt a parkolóban és annak nem lenne jó vége szerintem – feleltem, miközben lehajtottam a fejemet és zavaromban a fülem mögé simítottam a hajamat. Carlisle nem szólt semmit, csak az állam alá nyúlt, elérve hogy felemeljem a fejem, mélyen a szemembe nézett.
• Bármit is tennénk itt az autóban, senki se látná – suttogta mely kissé szenvedélyesre sikeredett, miközben tetőtől talpig belepirultam. Ő ezt észrevehette, mert elvigyorodott aztán nem sokkal később közelebb hajolva csókot lehelt az ajkaimra. Én viszont még mindig az előbbi kijelentésén merengtem. Azt megértettem, hogy valószínűleg sötétíve voltak az autó ablakai, de vajon a bármi alatt azt értette, amit én gondoltam?

Gondolataimból a jobbomon található kocsiajtó nyitása zökkentett ki. Észre sem vettem, hogy időközben Carlisle kiszállt az autóból és megkerülte azt, hogy udvariasan kinyithassa nekem az anyósülés felőli ajtót. Mosolyogva kinyújtotta felém az egyik kezét, hogy kisegítsen engem az autóból, amit mosolyogva elfogadtam. Miután kiszálltam az autóból ő bezárta az ajtót, majd lezárt a kocsiját és megindultunk a bejárat irányába. Most az egyszer nem féltem a kórház láttán, mert tudtam, hogy most, egészen más okból voltam itt.

Beérve az épületbe, egyenesen a nővérpulthoz mentünk, ahol ő szólt az egyik nővérnek, hogy az irodájában lesz, ha szükség lenne rá. A nő ez után kedvesen megkérdezte tőlem, hogy én mi járatban vagyok itt és miben segíthet, mire Carlisle kedvesen válaszolt a kérdésére, miszerint időpont egyeztetés miatt jöttem hozzá be. A nővér, akit a névtáblája szerint Dinának hívtak, nagyon kedves volt és barátságosan mosolygott ránk miközben megértően bólintott. Miután Carlisle felé nyújtott pár nyomtatványt, amit ő megköszönve magához vett, elindultunk az irodája felé.

A folyosón haladva megpróbáltam nem túl feltűnően viselkedni. De ő pont az ellenkezőjét tette, ami nagyba megnehezítette a dolgomat. Egymás mellett haladva nem szóltunk egy szót sem, de többször is összeérintkezett a kezünk és a vállunk. Ő persze ilyenkor a szeme sarkából mosolyogva nézett rám, én pedig a szememet forgatva kuncogtam rajta. Szerencsére olyankor senki nem tartózkodott a folyosón, de ha bárki látta volna a kis párosunkat, elsőre biztosan nem egy orvos-páciens kapcsolat futott át az agyán.

Pár perc után végül megérkeztünk az irodájához. Kitárta előttem az ajtót én pedig ezt megköszönve, beléptem rajta. Körülbelül olyan tágas lehetett, mint az én szobám a panelházban. Az ajtóval szemben volt egy közepes méretű ablak, mely pont a kórház udvarára nézett. A falakat alul szekrények, felül pedig polcok és különféle képek borították. Az ablak előtt foglalt helyet az íróasztala, nem messze tőle, az egyik falnál pedig egy kisebb kanapé volt elhelyezve. Hallottam amint mögöttem bezáródik az ajtó, majd két lágyan ölelő kezet éreztem magam körül. Olyan biztonságban éreztem magam a karjaiban, mint sehol máshol. Nem tudtam megmondani milyen érzések kavarogtak bennem iránta, egyszerűen leírhatatlan volt az egész. Lassan megfordultam, hogy vele szembe legyek, miközben a kezeimet átfontam a nyaka körül. Az ő férfias kezei a derekamon pihentek. Most én voltam az, aki hirtelen lecsapott az ő ajkaira. Először mintha meglepődött volna, de aztán szorosan magához ölelt és csatlakozott az egyre szenvedélyesebbé váló csókcsatánkhoz. Csak akkor váltak szét ajkaink egymástól, amikor nem volt elegendő levegő a tüdőmbe. Ráhajtottam a fejemet a vállára hogy a légzésem visszaálljon a normálisra, miközben átöleltem a derekát ő pedig lehajolt es homlokon csókolt. Azt kívántam, hogy bárcsak megállt volna az idő körülöttünk. De neki dolga volt, én pedig nem szerettem volna, ha miattam elhanyagolná a teendőit. Bármennyire is szerettem volna folytatni azt, amit nem olyan rég elkezdtünk.

• Így sose fogsz végezni a papírmunkáddal – néztem fel rá kuncogva, miközben a vállaira tettem a kezemet.  – Erre lesz időnk később is – tettem hozzá vigyorogva, mire ő mosolyogva helyeslően bólintott, majd egy lágy szájra puszi után odament az íróasztalához, én pedig helyet foglaltam a kanapén. Volt egy pár magazin a kanapé melletti kis üvegasztalon, amit olvasgathattam.
• Majdnem el is felejtettem – szólalt meg hirtelen, miközben én valami orvosi katalógust vettem a kezembe. – Hoztam neked egy kis apróságot, hogy ne unatkozz, amig én elvagyok a papírjaimmal – kutatott a táskájában, majd miután kivett valamit belőle, odajött mellém és leült. – Ez a tied – nyújtott át egy gyönyörűen becsomagolt valamit, amiről nem is sejtettem, hogy mi lehetett az.
• Ez nagyon aranyos és kedves tőled, de nem kellett volna költened rám – feleltem mire kissé zavarban voltam, amiért hirtelen megajándékozott. Nem tudtam mi volt a csomagolás alatt, de valami azt súgta, hogy elég drága dolog lehetett. Legalábbis a súlya erről árulkodott.
• Bontsd ki kérlek, nézd meg aztán mondd meg, hogy tetszik-e – mondta, hangja pedig tele volt izgalommal. Lassan elkezdtem lehámozni a csomagoló papírt az ajándékról. Amikor végre lekerült róla a csomagolás, teljesen megdöbbentem.
• Carlisle – mondtam ki suttogva a nevét, miközben teljesen lesokkolt az, amit a kezemben tartottam. – Ezt nem hiszem el – pislogtam összezavarodva, mintha azt vártam volna, hogy még jobban kitisztuljon a látásom. Először azt hittem, rosszul látok. – Ez egy nagyobb vagyonba kerülhetett és… - tettem hozzá, miközben jobban szemügyre vettem a kezemben levő, Romeó és Júlia első kiadását, de ő félbeszakított. Nagyon jól tudtam, hogy mennyibe került egy ilyen könyv. Egy nagyobb vagyonba.
• Ne is próbáld meg visszautasítani, mert nagyon rosszul esne és ráadásul meg is haragudnék – mondta határozottan, de a mosoly mindvégig ott bujkált az ajkain. – Ugye nem akarsz megbántani? – kérdezte tőlem, mire én határozottan, nemlegesen megáztam a fejemet. – Akkor szívesen és remélem, hogy tetszik – tette hozzá, majd a kanapé háttámlájára tette a kezét, ami nem sokkal később a vállamra került igy sikerült szorosan maga mellé csúsztatnia.
• Imádom, köszönöm szépen! – szinte a nyakába ugrottam örömömben, ő pedig egyáltalán nem bánta a dolgot, sőt. Ahogy elnéztem nagyon is tetszett neki.

Időközben már a kanapéról hirtelen átkerültem az ölébe, ami kissé zavarba hozott. Még mielőtt összeértek volna az ajkaink belenéztem a szemébe, ami percekkel azelőtt arany volt, most feketére váltott. Hirdetésekben láttam csak ilyen kontaktlencsét, de élőben még soha. De nagyon tetszett a színváltós dolog. Csak azt nem tudtam, hogy pontosan mi okozta. Úgy gondoltam, hogy majd egyszer rákérdezek. Ezután váltottunk egy gyors, de mégis kicsit szenvedélyesre sikeredett csókot, majd ő nem sokkal később visszaült az íróasztalához.

Miközben Carlisle a papírmunkájába volt beletemetkezve, én az újonnan kapott könyvemet olvasgattam. Ennek ellenére észrevettem, hogy minden adandó alkalommal engem nézett. Én is sokszor kaptam oda a tekintetemet, de pont akkor, amikor ő nézett rám. Ilyenkor zavarba jöttem és elbújtam a könyv mögé.

Amikor a szemem elől elvettem a könyvet, annyira megijedtem, hogy a hátammal, teljes erőmmel nekicsapódtam a kanapé háttámlájának. Carlisle-al néztem épp farkasszemet, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy ő a könyv mögött volt megbújva. Ekkor ő a két kezét a kanapé támlájára tette, úgy hogy a fejem a két keze között volt. Lassan elkezdett felém hajolni, miközben én lehunytam a szemem. Már majdnem sikerült egy újabb csókban összeforrnunk, amikor hirtelen kinyílt az irodájának az ajtaja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés