• Bella! – hallottam meg hirtelen Katherine kétségbeesett kiáltását, amire nem is olyan rég én is felkaptam a fejemet, de Dr. Cullen is. - Bella, hol vagy? – hallottuk meg újból az érdeklődő, de egyben aggódó hangját, de már egyre közelebbről, ami arról árulkodott, hogy nem lehetett túlságosan messze a teremtől, ahol éppen voltunk.
• Itt vagyok az egyik teremben!– kiabáltam ki hangosabban, hogy meghallja, mire nem sokkal később Katherine esett be a nyitott ajtón, aki amint meglátta a szőke dokit, egyből megdöbbent és lesokkolt arckifejezéssel közeledett felénk. Dr. Cullen kissé odébbállt, amikor barátnőm végül odaért hozzánk.
• Mi történt veled? – kérdezte lesápadt, ijedt arckifejezéssel miután rám nézett és a látszólag kétszeresre duzzadt csuklómra mutatott, ami már újból lüktetni kezdett. Szerencsére Dr. Cullen engem nézett és nem látta azt, ahogy Katherine megbabonázott arckifejezéssel, de mégis kérdőn bökött az ő irányába, hogy ő meg ki? – Jól vagy? nézett rám aggodalmasan miközben leguggolt mellém, de láttam, hogy nem szalasztott el egyetlen alkalmat se hogy a tőle nem messze álló férfit bámulhassa.
• Elhiszed, ha azt mondom, hogy nekem jött egy ajtó? – nevettem fel fájdalmasan jajgatva, mire a jóképű doktor egyből, újra mellettem volt. – Szerencsémre Dr. Cullen pont a közelben volt és a segítségemre sietett – tettem hozzá egy halvány mosollyal az arcomon, miközben felnéztem rá. Ő is visszamosolygott rám, de még mindig ott volt az aggodalom a tekintetében. Miattam aggódott ennyire?
• Dr. Cullen? – kérdezte barátnőm hitetlenkedve és kissé szaggatottan, mire újból a barátnőmre szegeztem tekintetemet. Ha nem ismertem volna úgy, mint a saját tenyeremet, azt hittem volna, hogy belezúgott az új, fiatal, szőke tanárba.– Ön az új pszichológia-gyógypedagógia tanár?
• Igen én lennék – felelte udvariasan mosolyogva, mire Katherine majd elolvadt ott helyben, amire én csak a szemeimet forgattam. – Ne haragudj, de a hölgynek sürgősen el kell látni a sérülését, ezért beviszem a közelben található Szent Anna körházba – tette hozzá rám nézve, olyan tekintettel, hogy ha akartam volna se tudtam volna ellentmondani neki. Pedig a kórház szótól kirázott a hideg és a frász kerülgetett. Katherine már épp meg akart volna szólalni, amikor a doktor folytatta a mondandóját. – Te menj haza nyugodtan pihenni. Én majd hazaviszem őt, miután ellátták a sérülését – mondta, mire barátnőm kikerekedett szemekkel csak bólogatni tudott. – Mehetünk? – fordult hozzám a dzsekimmel és a táskámmal a kezébe.
• Hát, ha nagyon muszáj – sóhajtottam megadóan, miközben majdnem felálltam volna, de ekkor Katherine odalépett Dr. Cullen mellé és belesúgott a fülébe, amit nem mellesleg én is jól hallottam. De bárcsak ne hallottam volna. Ilyenkor örültem volna annak, ha nem lett volna olyan nagy a szája.
• Tudja, Bella a legjobb barátnőm nagyon nem szereti a kórházakat, bár én nem félnék a helyébe, amikor egy ilyen doki akarna segíteni rajtam – súgta Katherine szemrebbenés nélkül, mire én hirtelen jött ötlettől vezérelve kicsit meglibbentettem a jobb lábamat, ami egyenesen eltalálta a bal bokáját, ő pedig nem sokkal később fújtatva kapott oda, ahol a rúgásom érte. Direkt nem rúgtam nagyot, szóval aligha fájhatott neki.
• Szívesen, máskor is – puffogta oda nekem dühösen, majd nem sokkal később egy széles mosollyal ránézett a szőke férfira. – Remélem, látom még Dr. Cullen – tette hozzá nyájasan, szándékosan kihangsúlyozva a Cullen nevet, majd nem sokkal később el is hagyta a termet. Az említett is elköszönt, majd újból felém fordult.
• Elnézést a gyerekes viselkedésért Dr. Cullen, csak néha Katherine-t figyelmeztetni kell, hogy átlépett egy bizonyos határt és hogy néha túl sokat beszél olyasmiről, amiről nem kellene – adtam magyarázatot a korábbi nem túl illendő cselekedetemért, amire ő csak féloldalasan elmosolyodott. De az a mosoly, amit produkált felém az nem volt semmi. Úgy éreztem magam abban a pillanatban, mint egy vajkocka, mely a hirtelen jött meleg hatására mentem szétolvadt a széken.
• Nincs mitől tartania Bella – guggolt le hozzám, így egy vonalban voltunk egymással. Csak a magázás zavart, ami ellen mindenképp tenni szerettem volna. A nevemet viszont úgy ejtette ki, hogy libabőrös lettem tőle. – Ott leszek végig, sőt ha szeretné, én magam látom el a sérülését, mivel ott dolgozom – tette hozzá, mire én nem tudom miért, de egyből megnyugodtam. Pedig soha nem volt egyetlen olyan alkalom se, amikor ne paráztam volna a korházi élményeim során. Nem volt sok belőlük, de egyik se volt túl kellemes, ami miatt már előre majréztam az egésztől. Most valamiért mégis képes voltam megnyugodni.
• Köszönöm – válaszoltam őszintén. – De kérem Dr. Cullen ne magázzon – kértem szégyenlősen miközben elindultunk kifelé a teremből. Tudtam, hogy valahol nem illett ilyet kérni egy tanártól, de én mégis megtettem. – Annabella Taylornak hívnak, de röviden csak Bella – mutatkoztam be illedelmesen. Észrevettem, hogy amint kimondtam a teljes nevemet, meglepődött és a szemeiben valami furcsa csillogást véltem felfedezni.
• Dr. Carlisle Cullen – nyújtotta ki felém a jobbját, amit szerencsére el tudtam fogadni, mivel pont a bal kezem sérült meg. A neve tökéletesen illett hozzá, viszont ez egy nagyon régimódi név volt, de mégis egyedi, mint ő – Fáj még valami a csuklódon kívül? – kérdezte egy amolyan orvosi hangon, amitől kezdett előbújni a félelmem a rejtekhelyéről.
• Nem – feleltem őszintén és megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon. – A csuklómon kívül teljesen jól érzem magam – tettem hozzá, miközben kiértünk az egyetem parkolójához.

Ott odavezetett egy fekete Mercedes típusú autóhoz, amit nem sokkal később a távirányítójával kinyitott, tehát az övé volt. De ami teljesen meglepett, hogy nem sokkal később megkerülte az autót és kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, hogy beülhessek. Ez a férfi olyan volt, mintha most lépett volna ki egy tökéletes romantikus regényből. Túl tökéletes volt ahhoz, hogy létezzen. Én azt hittem, hogy ilyesmi csak a könyvekben és a filmekben létezett már. De nagyot tévedtem. Nem hittem el, hogy pont egy tanárról voltam ilyen véleménnyel. Ezt nem lett volna szabad. Ebből még baj lehetett. Viszont amikor hozzámért, az a furcsa bizsergő, áramütésszerű érzés, az annyira furcsa volt. Valamelyest még mindig éreztem, de már nem azzal az intenzitással.

Az autóút a kórházig beszélgetéssel telt.  Leginkább olyan témákkal, melyek pillanatnyilag elterelték a figyelmemet arról, ami nem sokára következni fog számomra. Viszont a fájdalom néha tett róla, hogy ne érezzem magam annyira jól mint amennyire szerettem volna. Ilyenkor megkérdezte, hogy egy skálán mennyire fájt, vagy milyen érzésű fájdalom volt.

Amikor behajtott a kórház parkolójába a saját parkolóhelyére, mely fel volt táblázva a nevével, azonnal elfogott egy bizonyos szintű félelem és rettegés. Viszont abban a pillanatban, amint ő leállította az autót, kiszállt majd megkerülve azt kisegített engem, úgy, hogy megfogta az egészséges kezemet, a rettegés, amit addig éreztem teljes mértékben felszívódott. Az érzés, amikor a kezem az ő kezében volt, egyszerűen lehetetlen volt leírni. Talán, olyan érzés volt, mint amikor egy pillangóhadsereg táncol és röpköd eszeveszettül az ember gyomrában, vagy legalábbis ahhoz hasonló.

A korházba belépve megcsapott az a jellegzetes fertőtlenítős szag, amitől egyből liftezni kezdett a gyomrom és mentem meg is torpantam, amit Dr. Cullen is észrevett. Amint én megálltam, ő is megállt, szorosan mellettem.

• Nem lesz semmi baj Bella. Itt vagyok melletted – súgta megnyugtatóan a fülembe miközben egyik kezét a hátam közepére helyezte. Ettől a cselekedetétől nekem egyből hevesebben kezdett verni a szívem és meg mertem volna rá esküdni, hogy az arcom pedig olyan vörös lehetett, mint egy érett paradicsom. Vettem egy mély levegőt, majd elindultam arra, amerre ő irányított.

A nővérpultnál megállva gyorsan kitöltött egy papírt, magára kapta az orvosi köpenyét, amit a nővér átnyújtott neki, majd nem sokkal később bekísért egy gépekkel teli szobába ahol megröntgenezte a sérült csuklómat, ami a kis mozgatások hatására is iszonyúan fájni kezdett. A nővér nem sokkal később bejött, hogy tájékoztassa Dr. Cullent, miszerint szóltak egy bizonyos Dr. Morrissnak hogy el kell látnia a sérülésemet, ő pedig mivel ma szabadnapos, nyugodtan hazamehet.

• Johnson kisasszony, kérem, szóljon Dr. Morrissnak, hogy én szeretném ellátni a hölgyet. Valószínűleg eltört a csuklója, nyílt törés nincs. Begipszelem és már haza is mehet – tájékoztatta a fiatal nővért, aki megbabonázva bólintott felé, miközben én csak a szemeimet forgattam rajta, de legalább már nagyjából informálódtam a kezem állapotát illetően. Még szerencse, hogy ő nem láthatta amint épp produkáltam, mert épp a nővér felé nézett, aki nem sokkal később elhagyta a helyiséget.

 Miután végzett a felvételek elkészítésével, bekísért egy vizsgálóba, ahol odakísért egy vizsgálóasztalra, amin helyet foglaltam. Nem sokkal később egy másik nővér jött be a kezemről készült felvételekkel, melyek felkerültek egy kivilágított táblára. Nem tudtam nem észrevenni a nővérek flörtölős pillantásait, melyeket a doki felé küldtek. Mintha csak Katherine-t láttam volna, aki ugyanígy meg volt szédítve a látványától. Viszont ami meglepett, hogy ő úgy tett, mintha észre se vette volna őket és a flörtölős viselkedésüket.

Nem voltam orvos, de a felvételeket elnézve nem tetszett, amit rajtuk láttam. Ez nem sokkal később be is igazolódott, amikor Dr. Cullen közölte velem, hogy a csuklóm tényleg eltört és valószínűleg gipszbe lesz egy jó darabig. A jó hír viszont az volt, hogy csak egy helyen tört és szerencsére nem volt elmozdulva a helyéről, máskülönben még vissza is kellett volna tenni a helyére, ami nem lett volna egy fájdalommentes művelet.

A diagnózis felállítása után kaptam tőle egy adag fájdalomcsillapítót és egy elég mutatós gipszet, amit hordanom kellett akár hat héten keresztül is, de örültem neki, hogy nem lett komolyabb baja a csuklómnak. A gipszelés közben viszont újra előjöttek azok a furcsa érzések, akárhányszor érintkezett a bőre az enyémmel. Nekem pedig nagyon úgy tűnt, hogy ő is érezte ezt, mert akárhányszor ez megtörtént, mindig találkozott a tekintetünk, ami abban a pillanatban kicsit zavarba ejtett. A kezemmel viszont profi munkát végzett és mindvégig tájékoztatott róla, hogy mit miért fog tenni, ami elhessegette azt a maradék félelmemet is, ami bennem volt.

• Kész is vagy – tájékoztatott, miközben lehúzta a kezéről a gumikesztyűt. – Ugye, hogy nem volt mitől félned? Fájdalom? – kérdezte érdeklő hangnemmel, miközben elpakolt minden orvosi kelléket a helyére, majd a köpenyét is levetette.
• Nincs és tényleg túlreagáltam az egészet – feleltem a kérdésére, miközben leszálltam a kezelőasztalról. – Mindent köszönök Dr. Cullen – köszöntem meg a gyors ellátást a dokinak.
• Kérlek Bella, szólíts nyugodtan Carlisle-nak – mondta egy mosoly kíséretében, én pedig visszamosolyogva bólintottam. – Az egyetem keretein kívül vagyunk, tehát nyugodtan szólíthatsz a nevemen – tájékoztatott miközben odajött elém. – Észrevettem, hogy még nem választottál egy kerületi kezelőorvost. Remélem nem gond hogy magamat írtam be – nézett rám kissé bűnbánóan, mire én rögtön megráztam a fejemet.
• Nem, dehogy is – feleltem, viszont kissé megdöbbentett a dolog. De ha őszinte akartam lenni, akkor valahol legbelül örültem is neki. Nem hittem, hogy más orvosban megbíztam volna ez után, ahogyan ő ellátott. – Még nem volt időm választani, mivel nem olyan régen költöztem ide – magyaráztam, miközben kiléptünk a vizsgálóból és sétálni kezdtünk a hosszú folyosón. Ragaszkodott hozzá, hogy a kabátomat és a táskámat ő vigye.
• Akkor, most ha megengeded, hazaviszlek – mondta arcáról pedig lehervadt a mosoly, melyet eddig le se lehetett vakarni onnan. Ezután elköszönt az ügyeletes nővérektől, majd udvariasan előreengedett engem, de a tekintetét végig a hátamban éreztem. Kilépve a korházból észrevettem, hogy mennyire elszaladt az idő, mivel már lassan sötétedni kezdett, lehűlt a levegő és meg az eső is cseperegni kezdett. Carlisle pedig mintha tudta volna, a hátamra terítette a kabátomat, hogy valamelyest védjen, amíg a kocsijához értünk.

A hozzám vezető út körülbelül tíz percig tarthatott. Abba az időbe elmagyarázta, hogy mire figyeljek oda, hogy a kezem minél hamarabb meggyógyuljon, amit figyelmesen végighallgattam és tudomásul vettem.

• A következő kereszteződés után, rögtön a jobb oldalon meg is állhatsz – adtam az utolsó utasítást a navigáláshoz. Ahogy én ezt elmondtam, ő így is tett. Ugyanúgy, mint a kórház parkolójában, most is udvariasan kisegített az autóból.
• Rosewood utca? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire én kérdőn néztem vissza rá, mire ő felvilágosított. – Azt hittem az egyetem kollégiumában laksz, mint a legtöbb egyetemista – felelte miközben én elvettem tőle a táskámat, hogy kivegyem belőle a kulcsot.
• Nem, mert a szüleink ragaszkodtak hozzá, hogy legyen egy saját nyugalmas apartmanunk, közel az egyetemhez – mondtam miközben a kulcsot kerestem, amit nagy nehezen meg is találtam.
• Szüleink? – kérdezte még inkább értetlenül, ekkor pedig a csillogás és a boldogság egy szempillantás alatt eltűnt a szemeiből. – Tehát nem egyedül laksz. Ez megnyugtató – tette hozzá, de a mosolya már nem volt az igazi, amit egyből észrevettem.
• Találkoztál ma vele. Vörös hajú, roppant idegesítő, de nagyon imádnivaló – jellemeztem barátnőmet, miközben felfelé haladtunk a lépcsőházban, mivel szeretett volna felkísérni. – Csak néha viselkedik nagyon elviselhetetlenül, de ettől annyira szerethető.
• Csak nem rólam van szó? – kiabálta le, én pedig mentemben megugrottam. Nem mintha valami rosszat mondtam volna, csak nem számítottam rá, hogy képes volt hallgatózni a kis piszok. Na, várjál Csak Katherine Davis ezért még számolunk. Ez ma már a második rossz húzása, ami nem maradhatott büntetlenül.
• Nem Kath, az aranyos tengerimalacomról meséltem épp – nevettem fel, mivel tudtam nagyon jól, hogy barátnőm milyen idétlen képet vágott erre a kijelentésemre. Carlisle velem együtt nevetett, amikor Katherine-t meglátta.
• Bells, a tengerimalacod, más néven Zsebi nem vörös, hanem tarka, úgyhogy csak engem szoktál így jellemezni – morgolódott, de amint meglátta Carlisle-t feljönni, nem sokkal utána pedig a gipszben levő kezemet, egyből abbahagyta a morgolódást. – Jó estét Dr. Cullen, Katherine Davis vagyok, az elviselhetetlen, de szerethető lakótársa ennek a roppant makacs nőszemélynek – mutatkozott be, miközben kinyújtotta a jobb kezét az említett felé, aki elfogadta, majd nem sokkal később be is mutatkozott.
• Dr. Carlisle Cullen. Örülök, hogy megismerhetem Katherine – felelte, majd elengedve Katherine kezét, aztán elővette a pénztárcáját, majd egy névjegykártyát vett ki belőle, amit átnyújtott nekem. Ekkor már a bejárati ajtóban álltunk, Katherine pedig beszaladt a szobájába, felvenni a telefonját, ami pont jókor csörgött.  – Rajta vannak az elérhetőségeim. Ha bármi probléma lenne, bármikor nyugodtan felhívhatsz.
• Köszönöm, így lesz. És még egyszer köszönök mindent – köszöntem meg még egyszer neki a mai napot, miközben elvettem tőle a névjegykártyát, majd betettem a saját pénztárcámba, az ő segítségével. Nehéz volt egy kézzel bármit is csinálni. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, amikor éreztem, hogy mára el kell válnunk egymástól. De nem tudtam megmagyarázni, bármennyire is szerettem volna. – Esetleg egy kávéra vagy egy teára nem szeretnél maradni? – kérdeztem reménykedve, mire ő elmosolyodott, de nemlegesen megrázta a fejét.
• Nem köszönöm, esetleg majd egy másik alkalommal – felelte, én pedig kissé szomorúan, de tudomásul vettem. – Ha bármi probléma merülne fel a kezeddel, tényleg feltétlenül szólj, rendben? – mondta, miközben utoljára megnézte, hogy jól van e felkötve és rögzítve a sérült kezem.
• Mindenképp – feleltem mosolyogva, miután éreztem, ahogy óvatosan végigsimított a gipszemen, majd hideg ujjaival elidőzött az ujjbegyeimnél, ami újra elindította azt az érzést, amit ma nem is egyszer éreztem, amikor hozzámért. – További szép estét kívánok, Carlisle – tettem hozzá, miközben ő kilépett az ajtón majd felém fordult.
• Köszönöm viszont kívánom neked is Bella – felelte, majd nem sokkal később elindult a lefelé a lépcsőkön, de észrevettem, hogy egy jó párszor visszanézett, amin én nem tudtam más egyebet csinálni, mint mosolyogni ezen.

Közvetlenül az után zártam be az ajtót, miután már eltűnt a lépcsőfordulóban, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve beviharzottam a nappaliba, majd egyenesen ki az erkélyre, ami közvetlenül lenézett arra az utcára ahova leparkolta az autóját. Én, amikor lenéztem, ő pontosan akkor ért le és sétált az autójához, de mintha megérezte volna, hogy fentről nézik őt, felnézett, közvetlenül az én irányomba. Még mielőtt beszállt volna az autójába integetett egy utolsót felém, amit viszonoztam, aztán miután elhajtott én is megfordultam, hogy bemenjek, de ekkor valakinek teljes erővel nekiütköztem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés