• Kezdjük a legelején, rendben? – ajánlotta Wesley komolyan, de mégis higgadtan. Mi a lányokkal egyöntetűen bólintottunk és vártuk a folytatást. Nagyon irigyeltem őt, hogy ennyire nyugodt természettel rendelkezett. Én minden voltam, csak nyugodt nem. – Mi lenne, ha először megválaszolnánk a ti kérdéseiteket, aztán rátérnénk még azokra a dolgokra is, amit mindenképpen tudnotok kell? – tette hozzá komoly hangon, mi pedig ismét bólintottunk.  – Rendben. Akkor szerintem kezdje el Bella, aztán haladjunk szépen sorban.
• Hogyan tudnánk ezeket a változásokat kordában tartani? – tettem fel talán a legfontosabb kérdést, melyre mindannyian szerettünk volna választ kapni– Oké, hogy előjön, ha hirtelen mérges leszek valami miatt, vagy nagyon szomorú, de ez egyszerűen elviselhetetlen. Nem tudom csak úgy simán elnyomni az érzelmeimet és az érzéseimet minden egyes alkalommal. Ez egyszerűen lehetetlen feladat – magyaráztam, miközben mindkét fiú helyeslően bólintott. – Különben is, a minap majdnem lebuktam a szomszédom előtt. A lányok szerencsére ott voltak, és megmentették a helyzetet. Ilyen viszont nem fordulhat elő még egyszer. Még a végén kísérleti lényként végzem valami laboratóriumban és azt meg végképp nem akarom – tettem hozzá félelemmel teli hangon, mire mind a két fiú, kikerekedett szemekkel nézett rám, a lányok viszont kuncogtak a vicces befejezésemen. Tisztában voltam vele, hogy az én szemszínem teljesen eltért a megszokott árnyalatától.
• Ne aggódjatok, idővel ezek a változások minimalizálódni fognak – szólalt meg Elliott, miközben összekulcsolta kezeit az asztal felett, és végignézett rajtunk.  – Amig nem barátkoztok meg teljesen ezzel az egésszel, ami veletek történt és nem tanuljátok meg kezelni a képességeiteket, amit megszereztetek, addig még elég sokszor meg fog ez történni – világosított fel minket mindentudóan. – De ha odafigyeltek, és kordában tartjátok az érzelmeiteket, hogy ne hatalmasodjon el rajtatok az érzés, amit abban a pillanatban éreztek, akkor már nagyjából meg is előztétek a bajt. Nem fognak már megjelenni a fülek, és a farok sem. Viszont a szemszínetek attól függetlenül még változni fog – tette hozzá nyugodtan, bár észrevevődött, hogy csak Wesley miatt fogta vissza magát.
• És a képességeinket mégis hogyan tanuljuk meg kezelni? – tette fel a következő kérdést Orsi, Elliott számára, aki a válaszadási lehetőséget végül átadta Wesley-nek.
• Szerintem egyszerűbb lenne, ha megmutatnánk nektek – felelte, miközben felállt az asztaltól, ahol eddig ült. – Kövessetek lányok – tette hozzá mosolyogva, miközben megindult egy lefelé vezető lépcsősor irányába.

Fogalmam se volt róla, hogy mégis hova vezethetett minket az a lépcsősor, de nem sokkal később Elliott felvilágosított minket.

• Ez itt a pincehelyisége a kávézónak – kezdett bele, miközben mind megálltunk a lépcsősor alján és körbe álltuk a két fiút. – Ahhoz hogy jobban megismerjétek a képességeiteket és rájöjjetek arra, hogy mostantól mégis mire vagytok képesek, komoly edzésekre lesz szükségetek – tette hozzá komolyan, majd az első, baloldalon található ajtóhoz lépett. – Itt van az edzőterem, ahol mi segítünk majd nektek a felkészülésben és a képességeitek kezelésében – vezetett be minket a terembe, ahol különböző edzőgépek és felszerelések voltak. De volt egy nagyobb része is a helyiségnek, ami üres volt. Ott a padlót és a falakat is matracok borították. Fogalmam se volt, hogy mire volt igy kialakítva, de idővel majd biztosan rájövünk.

Elmagyarázta, hogy mennyire fontos szerepük volt valójában az edzéseknek. Ezek hozzá segíthettek minket ahhoz, hogy elsajátítsuk a különböző harci technikákat a természetfölötti lények ellen, és közben a képességeink is folyamatosan fejlődhettek. Megtudtuk, hogy edzésekből lesznek egyéniek, de csoportosak is egyaránt. Azt is tudatták velünk, hogy én voltam az egyetlen, aki aznap éjszaka összetalálkozott egy igazi vámpírral. Úgy tűnt az én DNS-em már elsőre bedobott engem a mély vízbe. Wesley szerint kitűnően kezeltem az akkori helyzetet amiről Elliott számolt be neki. Nem voltam ugyan azon a véleményen, de ők biztosan jobban tudták, mint én.

• Nem volt túl nehéz dolgom amúgy – vontam meg a vállamat, miközben visszagondoltam arra az estére. – Egy ismeretlen hang szólalt meg a fejemben, amely segített abban, hogyan is csináljam. Egyszerűen csak az utasításait követtem – vallottam be őszintén, miközben a teremben minden szempár rám szegeződött.
• Tehát vele működik a különleges telepátia – szólalt meg Elliott, miközben eltűnődve méregetett engem és körbejárt párszor. Nem értettem ez miért volt jó neki, de kezdett egyre inkább frusztrálni vele. Aztán hirtelen ránézett Wesley-re, aki szintén megdöbbent barátja állításán. – Nem gondoltam volna, hogy ő lesz a kiválasztott – tette hozzá, miközben közelebbjött és pont velem szembe állt meg. Tekintetünk nem sokkal később összekapcsolódott, majd a kék szeme hirtelen megvillant, engem pedig egy olyan érzés kerített hatalmába, amit sehogy sem tudtam megmagyarázni.
• Mi a fene volt ez? – kérdezte Emese elképedve, miközben végignéztem a lányokon, akiknek egy pillanatra szintén megvillant a különleges szemszínük. De nem értettem, hogy mégis mi váltotta ki ezt náluk is.– Kissé ijesztő látvány volt – tette hozzá miközben tett egy lépést hátra, ahogyan a többiek is.
• Kiderült az egyik legfontosabb dolog – felelte Wesley egy halvány mosoly kíséretében, hogy megnyugtassa a már kissé felzaklatott lányokat. – Bella lett a vezető vámpírvadász – tette hozzá komolyan, miközben mindannyiunknak tátva maradt a szája, beleértve nekem is. – Ez azt jelenti, hogy ő a legerősebb köztetek és kizárólag az ő utasításait kell követnetek – tájékoztatott minket, miközben próbáltuk felfogni, amit az imént mondott. Én a lányok vezetője? Kizárt. Nem voltam vezető típus és ezt ők is tudták.
• Ő pedig az én utasításaimat – szólalt meg Elliott hirtelen, miközben ismét rám villantak a kék szemek. Éreztem egy elnyomás szerű érzést, de minden belső erőmmel megpróbáltam küzdeni ellene. – Hiába próbálsz küzdeni ellene kislány, ahhoz még túl gyenge vagy, hogy felvedd ellenem a kesztyűt – mosolyodott el gúnyosan, miközben én csak fújtattam egyet. Tehát ezzel a bizonyos szemvillantással próbált hatást gyakorolni rám és elnyomni engem, hogy engedelmeskedjek neki. Reméltem, hogy egy nap fordítva lesz és én nyomom el őt. – Kanyarodjunk inkább vissza a fontosabb dolgok irányába – ajánlotta, miközben visszaált mellém. Tehát ő se volt egy normális, hétköznapi ember. Gondolhattam volna.

Miután megtudtuk, hogy én lettem a lányok között a vezető, a fiúk megmutatták nekünk a pincehelyiség többi részét is. Volt egy ajtó az edzőteremmel szemben is, ahol különböző számitógépek és elektronikai eszközök voltak felsorakoztatva. Azokon olyan programok futottak, melyek jelezték a vámpírok jelenlétét a közelben. A medálok, a számitógépes programmal egyidőben voltak képesek jelezni a vámpírok jelenlétét a környéken. Abban a pillanatban szerencsére egy sem tartózkodott a városban vagy annak környékén, amiért nagyon hálás voltam. Még mindig elfogott egy bizonyos szintű rettegés, amint meghallottam azt a szót, hogy vámpir. Nem álltam még készen egy újabb bevetésre. Még nem.

De a számitógépek nem csak a vámpírokat jelezték, hanem minket is. A két fiú a számitógépes programok segítségével pontosan meg tudták mondani, hogy mikor, merre tartózkodtunk. Ezen kissé kiakadtam, mivel egyáltalán nem szerettem, ha láthatatlan nyomkövetővel rendelkeztem. Ehhez még hozzá kellett szoknom, ahogyan más dolgokhoz is. Biztos voltam benne, hogy innen tudtak ennyi mindent rólunk. És nem tévedtem sokat, mivel igy is volt. Ezt maga Wesley mondta el nekünk.

A kutatóterem, ahogyan a fiúk hívták, tele volt még különféle könyvekkel és kéziratokkal. Voltak köztük régebbi példányok, de ugyanakkor újabbak is. Felfedeztem azokat a könyveket, melyek mind a mi ritka DNS-ünkről szóltak. Ott volt a szürke farkasé, a hegyi vadmacskáé, az oroszlánmajmocskáé, a fehér tigrisé és az amuri leopárdé is. Először azon gondolkoztam, hogy leveszem a sajátomat polcról és beleolvasok, de féltem attól, amit megtudhattam belőle. Így inkább úgy döntöttem, hogy majd idővel úgyis mindent megtudok és otthagytam a könyvet helyén. A helyiségben volt még egy hosszú asztal, több székkel körbevéve. Wesley és Elliott egyszerre intett nekünk, hogy foglaljunk helyet az asztal körül. Az asztal egyik végében Elliott foglalt helyet, a másiknál pedig én ültem, mert Wesley ragaszkodott hozzá, hogy az, az én helyem. Pedig én annyira nem szerettem volna már Elliott szeme előtt lenni, hogy az egyszerűen megmagyarázhatatlan volt.

Wesley és Elliott újra szóba hozta a vámpírvadászatot. Ismételten elmondták, hogy a medál volt az, ami jelezte, ha vámpír volt a városban és annak környékén. A medálra szükségünk volt az átváltozáshoz, mert akkor használhattuk képességeink száz százalékát. Ugyanakkor könnyebb volt a vámpír tartózkodási helyét felkutatni és megtalálni, ha át voltunk változva, mint vámpírvadászok. Átváltozni csak olyan helyen volt szabad, ahol nem láthattak meg minket és ahol nem tartózkodott abban a pillanatban senki. Kizárólag csak olyan vámpírokra támadhattunk, akik nyíltan emberre vadásztak, vagy esetleg akik ránk támadtak. Könnyű volt őket felismerni a karmazsinvörös szemükről, halálsápadt, márványkemény bőrükről, hihetetlen gyorsaságukról és emberfeletti erejükről.

A valódi vámpírok teljesen eltértek a mitológiai vámpíroktól. Nem voltak szemfogaik, nem aludtak koporsóban, nem égtek el, ha kiléptek a napfényre, nem hatott rájuk a szentelt víz és a kereszt sem. Viszont emberfeletti szépségükkel képesek voltak behálózni áldozataikat és a napon gyémántragyogással csillogott a bőrük. Egy vámpírt viszont csak egyetlen egy módon lehetett megölni. Szét kellett tépni és el kellett égetni a darabjait. Ha az elégetés nem történt meg, a vámpír képes volt magát újra összerakni és meggyógyulni. Ettől a frász kerülgetett engem, ahogy magamban elképzeltem a dolgot. Tehát a vámpírok mégsem voltak elpusztíthatatlan lények. Csak az emberek számára voltak elpusztíthatatlanak, számunkra nem. Mi képesek voltunk arra, hogy elpusztítsuk őket.

• Lenne itt még valami a vámpír vadászaton kívül, ami szintén fontos – szólalt meg Wesley, miközben Elliotra nézett, majd rám és végül a lányokra, kiszakítva engem a gondolataim sokasága közül. Örültem már, hogy kicsit elkanyarodtunk a vámpíros témáktól. Lassan felálltunk az asztaltól és mind visszamentünk a kávézó előterébe.
• Mint ahogyan azt látjátok, ez egy teljesen felszerelt kávézó – fordult körbe Elliott, mire mind kuncogni kezdtünk. – És mivel a látszatot fent kell tartani, ezért ti kedves lányok, ezen túl itt fogtok dolgozni – jelentette be mosolyogva, miközben mi ledöbbenve ültünk le az előttünk levő székekre. – Ha jól tudom, Bella nemrégiben már elküldött egy önéletrajzot – kacsintott rám gonoszul, én pedig legszívesebben letöröltem volna a képéről az a vigyort, ami nem sokkal később megjelent az arcán.
• Aha – motyogtam az orrom alatt kissé mérgesen. – Vissza szeretném vonni a jelentkezésemet, ha lehetséges! – néztem rá Elliottra, mire ő hevesen megrázta a fejét és elnevette magát.
• Már nem lehetséges – felelte röviden és egyszerűen. – Wesley a szakács, én leszek a beugró, ti pedig a pincérnők – jelentette ki önelégülten, majd nem sokkal később eltűnt az egyik ajtó mögött. Pár perc múlva viszont visszatért, öt ruhazsákkal a kezében. – Itt vannak a munkaruháitok – adta oda mindenkinek a névre szóló zsákját.

Amikor kihámoztam a ruhát a zsákból, teljesen ledöbbentem. Az egyetlen hordható darab, a rövid ujjú, fodros fehér blúz volt talán. A szoknya és a kötény viszont egyszerűen borzalmas volt. A szoknya teljesen habos-babos volt fehér, illetve lila átmenetekkel. A kötény egész egyszerű lett volna, ha nem lett volna rajta egy közepes nagyságú lila, kitömött szív. Voltak még különféle kiegészítők hozzá, mint a ruha színéhez passzoló hajpánt valamint egy kis sarokkal rendelkező fekete cipő. Végignéztem a lányokon, akik teljesen oda voltak meg vissza a saját ruhájuktól. Talán csak Orsi arcán láttam némi nemtetszést az egyenruhája láttán. Tudtam, hogy ő se volt az ilyesfajta ruhák kedvelője.

• Mondjátok, hogy ezt nem gondoltátok komolyan – néztem rá a két fiúra, miközben feltartottam a ruhát. – Nekem eszem ágában sincs ezt a ruhát felvenni – tiltakoztam hevesen megrázva a fejemet, miközben a lányok sóhajtozni kezdtek, kivéve persze Orsit, aki valahol talán egyet értett velem. – Ez itt tiszta gáz. Még a vámpírvadász kinézetem is jobb ennél, pedig az se valami hétköznapi – tettem hozzá kiborulva, miközben morogva lehuppantam a székemre. Éreztem, hogy a hangulatom miatt sorra előjöttek a változások rajtam, de most az egyszer nem törődtem velük.
• Menjetek fel az emeletre és próbáljátok fel őket. Szeretnénk látni, hogy néznek ki rajtatok – mondta Wesley kedvesen mosolyogva, a lányok pedig vigyorogva bólintottak. – Az öltöző az emelet legvégén van, jobb oldalon – világosított fel minket, miközben magunkhoz vettük a ruhákat és felvonultunk a megadott helyre. Én már tiszta szívből utáltam a ruhát, pedig még fel sem próbáltam.

Az öltözőben mindannyian felvettük az egyenruhákat. Én öltözés közben szemügyre vettem kicsit az öltözőt. A falak fehérek voltak, két ablak világította meg a helyiséget, a padlón pedig egy hatalmas bolyhos fekete padlószőnyeg volt letéve. Személyre szóló szekrények sorakoztak a fal jobb oldalán, velük szemben pedig egy óriási tükör foglalt helyet alatta egy hosszú sminkasztal állt. Volt még egy kanapé is, előtte egy kis dohányzóasztallal. Az öltözőhöz tartozott még egy mosdó is, zuhanyzóval.

A lányokon egész jól festettek a ruhák, de én úgy éreztem magam benne, mint egy cirkuszi bohóc. Már csak a piros orr hiányzott az összeállításból. A ruhák egyformák voltak, csupán színben tértek el egymástól. Az enyém lila-fehér kombinációból állt, míg az Orsié narancssárga-fehér, Emeséé-é rózsaszín-fehér, Andreáé barna-fehér, Wandáé pedig kék- fehér volt. Az összes lányt lenyűgözte a ruhájuk látványa, míg engem és Orsit kevésbé.

Éppen kinéztem az egyik ablakon, amikor hirtelen valamelyik lány a négy közül karon ragadott, és akaratom ellenére maguk után rángattak a földszintre ahol a fiúk várakoztak. Amikor megláttak minket, szájtátva néztek végig rajtunk és elismerően füttyentettek egyet, miközben én átfontam a karjaimat a mellkasom előtt.

• Nagyon jól néztek ki lányok – dicsért meg minket Wesley mosolyogva, miközben Wanda és Emese pördültek egyet ott helyben ahol álltak. Ezen kuncogtam egyet, miközben a szemeimet forgattam rajtuk.
• Tisztában vagyok vele, hogy ti ketten – mutatott rám és Orsira. – Nem nagyon bírjátok az ennyire különc darabokat, pedig kifejezetten jól áll nektek – nézett ránk Elliott, majd eleresztett egy féloldalas mosolyt felénk. – Higgyétek el, idővel megszokjátok és már fel sem fog tűnni nektek, hogy rajtatok vannak ezek az egyedi tervezésű, pincérnő egyenruhák – tette hozzá, mire halványan elfintorodtam, kifejezve ezzel nemtetszésemet.

Miután visszaöltöztünk az eredeti ruháinkba, a fiúk ismertették velünk a továbbiakat. A kávézóban Reggel kilenctől délután hatig kellett dolgoznunk. Augusztus elsejére tervezték a megnyitót és rengeteg vendégre számítottak. A munka mellett még őrjáraton is részt kellett venni. Naponta két lány, pár órára körbe kellett járja a környéket, ahol felbukkanhattak a vérszívó lények. Minden furcsaságot, amit észrevettek, azt mindenképpen továbbítaniuk kellet nekem, vagy Elliottnak. Még egy hónapja se volt annak, hogy ideköltöztem, máris fenekestől felfordult az életem. De ennek ellenére mégsem bántam meg az akkori döntésemet. Jöhetett bármi, álltam elébe!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés