- Nem egészen Mr. Grey, úgy néz ki, végleg ide költözöm – válaszoltam a kérdésére, mire a mindig mosolygós arca kissé eltűnt, helyét pedig átvette a döbbenet. Ez a reakció egyáltalán nem ért váratlanul.

- Mindenre számítottam, de erre ugyan nem – felelte nevetve, de az arcán látszott, hogy komolyan eltűnődött és megdöbbent azon, amit az imént mondtam. Végül is nem minden nap költözik el a szüleitől egy csupán tizenhat éves lány, akivel nem törődik az anyja. – Tehát Charlotte nagymamád mégis rád hagyta a házát? – kérdezte, én pedig egy mosollyal az arcomon bólintottam, de eltűnődtem azon, hogy Mr. Grey tudott a nagyi tervéről.

- Úgy tűnik – feleltem kissé zavartan. – Bár még mindig nem hiszem el, annak ellenére sem, hogy körülbelül egy jó órája itt vagyok már – vallottam be Mr. Greynek őszintén. – Meg szeretném köszönni, hogy gondozta a kertet és vigyázta a házat, a nagyi nevében is. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg mindezt, de ne aggódjon, az összes költséget visszafizetem maguknak, kerül, amibe kerül – tettem hozzá, de amint megláttam a kissé haragos arckifejezését, rögtön meg is bántam, amit az imént kiejtettem a számon. A kedvenc szomszédunk imádott a ház körül tenni-venni, és a kertet gondozni, amiért sosem volt hajlandó egy fillért sem elvenni tőlünk.  Ezen általában a nagyival össze is kaptak már évekkel korábban. Szerencsére ez sosem ment a barátságuk rovására.

- Ezt gyorsan felejtsd el kislány, mert én még mindig nem vagyok hajlandó akár egy fillért elfogadni. Főleg tőled nem Bells! – rázta meg nemlegesen a fejét Mr. Grey, majd szigorúan rám nézett. – Nagyon szívesen csináltam eddig is, és ha kell, folytatom. Feltéve, ha nincs ellenedre – kacsintott rám, én pedig hálásan mosolyogtam a mindig kedves szomszédra.

- Ne aggódjon Mr. Grey, úgy gondolom, egyedül is menni fog, de ha mégsem, akkor biztos lehet benne, hogy szólni fogok – próbáltam meggyőzni az előttem álló felnőttet. De első pillantásra nem tűnt úgy, hogy a szomszédom csak úgy lenyeli és rám hagyja különösebb vita nélkül. Őszintén szólva, nem is vártam mást.

- Isabella – nézett rám azzal a kissé szigorú felnőttes vagy inkább szülői nézéssel, mely elől nem igazán lehetett menekülni. – Ez a ház egyelőre túl nagy falat egy törékeny, tizenhat éves kislány számára – mondta, én pedig egy gyors átgondolása után helyeslően bólintottam egyet. Valahol igaza volt. Nem tudtam egymagam rendbe tenni mindent, ami ebben a házban rászorult már az újításra, de próbálkozni lehetett. – Mrs. Grey-el segíteni fogunk neked mindenben, e felől ne legyen kétséged, és azt is jól tudod, hogy nem engedjük, hogy ellenkezz. Mi már jobban értünk az ilyen dolgokhoz – tette hozzá, mire én gondolatban felvontam a fehér zászlót, hogy megadom magam, mivel a két felnőtt ellen esélyem se volt. Így végül beletörődve a helyzetembe bólintottam, elfogadva a felém tett ajánlatot.

- Nagyon szépen köszönöm Mr. Grey. Nagyon hálás vagyok önnek és a feleségének – mondtam hálásan, aztán megöleltem az előttem álló férfit.

- Nincs mit kislány, hisz olyan vagy nekem, mintha a saját lányom lennél – ölelt vissza, én pedig nagyon örültem annak, hogy végül is volt társaságom. Legalább nem éreztem magam annyira elveszettnek, mint amennyire első ránézésre tűnt. – Ugye tudod, hogy kötelező lesz nálunk megjelenned minden nap vacsorára vagy ebédre, mert ha nem Mrs. Grey őrséget fog állítani a személyemben a házhoz? – kérdezte, mire halk kuncogásba kezdtem. Ismertem a Mrs. Grey féle anyai féltést. A nagyim bizonyos helyzetekben nem féltett engem annyira, mert tudta jól, nem eshetett bajom. E miatt pedig sokszor volt kisebb vitája Mrs. Grey-el, aki viszont sokszor már-már betegesen aggódott értem. Ha már az én drága jó anyám nem féltett, akkor más megtette helyette többszörösen.

- Van más választásom? – vontam fel játékosan a szemöldökömet, de az ajkaimon ott bujkált a mosoly, amit Mr. Grey is észrevett, mert kacagni kezdett.

- Nem, egyáltalán nincs – vágta rá egyből mosolyogva. – De megtudhatnám, hogy mégis mi történt, hogy egymagad vagy itt? – tette fel azt a bizonyos kérdést, amitől a legjobban féltem. Nem voltak titkaink az új legjobb és a hozzám legközelebb álló szomszédjaim előtt. Igaz, hogy azok a témák melyek a családon belül kellett maradjanak azok ténylegesen ott is maradtak. Viszont a két felnőtt is tudta nagyon jól, hogy mi folyt nálunk állandó jelleggel, mivel a nagyi nagyon sokat beszélt velük, így ők is tájékozódtak arról, hogy mi volt a helyzet. Én pedig sosem voltam az a fajta, aki képes volt szemrebbenés nélkül hazudni, így egy mély lélegzetvétel után belekezdtem a mesélésbe.

- Ezek lennének a főbb okok, amiért eljöttem Phoenixből– soroltam fel szomorúan az okokat, miközben a bejárat melletti kis padon ültünk. A beszámoló alatt hol Mr. Grey arcát figyeltem, hol pedig a talpunk alatt levő járdára szegeztem a tekintetemet. Elmondtam, hogy anyám először hisztizett, amiért el akartam jönni, de végül a férjének sikerült meggyőznie őt, hogy engedjen elmenni, mert így lesz a legjobb. Anyám annyira odavolt a férjéért, hogy rólam meg is feledkezett sokszor, ami borzasztóan fájt. A házimunka mellett még a sulira is koncentrálnom kellett, ami nem ment olyan zökkenőmentesen. Mindenért én voltam a hibás, és ha mégsem, akkor Charlie tett róla, hogy másképp legyen. Anyu persze legtöbbször neki hitt, mint nekem, a saját lányának. Nem volt más választásom. Ott kellett hagyjam őket. – Ott nem volt már maradásom. Inkább élek itt egyedül és tudjam meg, hogy mi az a bizonyos önálló élet, minthogy anyámék rabszolgája legyek életem végéig – tettem hozzá kissé feldúltan, mire Mr. Grey finoman megérintette a vállamat. Ezzel elérte, hogy ne a kikövezett járdát bámuljam egyfolytában, hanem újból ránézzek.

- Teljesen megértelek kicsim. Így már érthető – sóhajtotta együtt érzően, de mégis kissé szomorúan. – Lehet, hogy nagyon nehéz lesz az elején, de mindenképpen jól döntöttél – bátorított, én pedig eleresztettem egy halvány mosolyt felé. – Ne aggódj, Mrs. Grey-el mindenben melletted állunk!

- Köszönöm, de tényleg – mondtam mosolyogva. Hálás voltam, amiért itt volt valaki, akivel szóba állhattam és bármit elmondhattam, ami bántott. Otthon a lányok voltak az egyetlenek, akik sajnos nem lehettek itt. Bárcsak itt lehettek volna. – Nem is tudom, hogy mit mondhatnék – tettem hozzá már kissé összezavarodva. Nem voltam hozzászokva, hogy mások a lányokon kívül ennyire törődjenek velem.  Ez nagyon jól esett, de furcsa is volt.

- Semmit, csak ígérd meg, hogy minden nap átjössz, ha csak kevés időre is – mosolygott rám Mr. Grey, aki lassan felállt mellőlem. – Mrs. Grey örülni fog, ha megtudja, hogy itt vagy. Még boldogabb lesz, ha meghallja, hogy véglegesen itt is maradsz – nézett a háza irányába, de ahogy én is odanéztem, nem láttam kint az aranyos és mindig kedves Mrs. Grey-t.

- Rendben, ezt az egyet tényleg megígérhetem – mondtam mosolyogva, miközben felnéztem Mr. Grey-re, aki ugyancsak mosolygott. Lassan én is felálltam a padról, mivel eszembe jutott, hogy én még el szerettem volna menni, Port Angeles-be vásárolni.

Miután megígértem, hogy minden nap megmutatkozok a szomszédjaimnál, elbúcsúztam Mr. Grey-től, aki még egyszer hangot adott a segítségének. Megkértem, hogy adja át üdvözletemet Mrs. Grey-nek, amit megígért, hogy feltétlenül átad. Nem szerettem volna, ha rám sötétedik, így amilyen gyorsan csak tudtam fogtam magam, összeszedtem a szükséges holmikat a házból és az autóhoz siettem. A kocsiba beülve ellenőriztem, hogy minden nálam van-e, majd elindultam Port Angeles felé.

Az időjárás nem hazudtolta meg önmagát. Június közepe volt, de a nap helyett csak esőfelhőket lehetett látni.  Annak persze nagyon örültem, hogy jelenleg nem esett. Nem szerettem volna, ha az első napom esősen indul. Vezetés közben akaratlanul is eszembe jutottak a lányokkal töltött napok, Phoenixben. Mellettük az lehettem, aki igazán voltam. Úgy szerettek, ahogy voltam, én pedig ugyanúgy őket. Azt hittük semmi sem fog szétválasztani minket. És most tessék. Én itt voltam egy Forks nevű hűvös, borús kisvárosban, ők pedig jó messze tőlem, a napos, meleg Phoenixben. Reméltem, hogy a távolság ellenére, a barátságunk túléli ezt a megpróbáltatást. A rádióban pont az egyik kedvenc számom ment, így kicsit feljebb tekertem a hangerőt. Ez kicsit segített abban, hogy megnyugodjak, és más irányba terelődjenek a gondolataim. Egész úton a rádiót hallgattam, így az idő is viszonylag hamarabb eltelt. Nem szerettem volna megszerezni az első bírságomat, de mégis jóval a megengedett fölött haladtam a gyorsforgalmi úton.

Nem sokkal később Port Angeles-ben találtam magam. A bevásárlóközpontot elég hamar megtaláltam, ahhoz képest, hogy mennyire nem ismertem a várost. Leparkoltam az autót egy számomra megfelelő helyre, majd kiszálltam belőle. Körbenéztem és meglepődve vettem észre, hogy bevásárlóközponttal szemben egy elég nagy autókereskedés volt. Minél jobban vágytam egy saját autóra, így nem álltam le gondolkodni azon, hogy hova menjek be először, mert nyilvánvaló volt. A pláza még várhatott egy kicsit.

Az üzletbe belépve máris odajött hozzám egy nagyon kedves eladó, aki szívesen segített abban, hogy kiválasszam a számomra megfelelő autót. Amikor viszont az árról kezdett kérdezősködni, akkor én mégsem mondhattam azt, hogy bármelyik szóba jöhet, mert akár az egész szalont fel tudtam volna vásárolni azzal a mennyiségű pénzzel, ami a birtokomban volt. Végül mégis a középkategóriás autókat említettem meg, ezzel pedig jócskán leszőkült a kör. Volt, ami nem volt jelenleg a szalonban, de azt a katalógusba lehetett megtekinteni. Rengeteg márkájú autó közül választhattam. Volvo, Mercedes, BMW, Volkswagen, Audi, de akár Opel is. Szebbnél szebb autókat mutatott nekem az eladó, de mégis a legutolsó volt az, ami felkeltette a figyelmemet. Egyszerűen lélegzetelállító volt.  Óriási, fekete színű, a külseje alapján pedig mindent lehetett rá mondani, csak azt nem, hogy egy normál, hétköznapi autó. Ez felért egy terepjáróval, olyan hatalmas és magas volt. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de nekem rögtön elnyerte a tetszésemet, mi több már odavoltam érte. Renault márkájú, azon belül Initiale Paris.

- Szeretné esetleg kipróbálni? – hallottam meg végül az eladó hangját, aki próbált kizökkenteni az autó csodálásából, több-kevesebb sikerrel. Nem tudtam betelni a látvánnyal, de miután rájöttem, hogy mit is kérdezett, határozottan bólintottam. Nem sokkal később, már a szalon parkolójában forgolódtam a monstrummal. A motor úgy dorombolt, akár egy jóllakott kiscica, alig lehetett hallani. Ha nem próbálhattam volna ki, akkor is erre az autóra esett volna a választásom.

- Ebbe a színbe szeretné? – kérdezte az eladó, miközben már a papírokat rendeztük. – Ha nem, akkor itt a katalógus. Innen kiválaszthatja az autó színét – tett elém egy katalógust, a meglevő színekkel. Fekete, barna, szürke, narancssárga, fehér és még több szín is volt a palettán. Nekem mégis a lila szín volt a kedvencem, ezért az autóm is lila szint kapott, ami nem volt meglepő.

A papírmunka végeztével kifizettem az autóm teljes árát. Az eladó elég nagyot nézett, amikor azt mondtam, hogy egyben szeretném kifizetni, de aztán hamar magához tért és elvette az új hitelkártyámat. Megjegyezte, hogy még elég fiatal vagyok az ilyesmihez, mire én csak megvontam a vállamat, majd közöltem, hogy anyám engedélye nálam van az aláírásával, ha nagyon érdekli. Biztos gondolt egyet, s mást magában, de örültem, hogy nem mondta ki, mert nem érdekelt különösebben. Azt viszont elmondta, hogy az autót megrendelte, így az pár napon belül már a pontos címemen fog állni. Boldog voltam és alig vártam, hogy vezethessem az első saját autómat.

Az autókereskedésből egyenesen a bevásárlóközpontba mentem, ahol végigbarangoltam valamennyi üzletet. Közbe. kissé megéheztem, így kénytelen voltam beülni valahova enni is. Miután megebédeltem, volt annyi szerencsém, hogy rátaláltam egy telefon, internet és tévészolgáltatóra, ahol hamar lebonyolíthattam a dolgokat, így már akár másnap ki tudtak menni a házhoz és hozzácsatlakoztatni engem is a hálózathoz. Ez azt jelentette, hogy be kellett szereznem magamnak egy laptopot, valamint egy plazmatévét és egy vezetékes telefont. Ezeket sikerült egy elektronikai szaküzletben beszereznem, az égővel együtt, amiből végül többet vettem, ha netán újra kiégett volna egy másik helységben egy újabb égő. Utána nem sokkal felkerestem egy bútorüzletet, mivel azt az ágyat mindenképpen le kellett cseréljem. Megnéztem az összes ágyat, ami az üzletben volt. A sok nézelődést követően kiválasztottam azt, amit elég jónak és kényelmesnek találtam, a többihez képest. Sajnos egy hetet kellett várjak rá, mivel jelenleg nem volt raktáron. Így egy hétig kénytelen voltam matracon aludni, ami nem zavart különösebben. Különben is, csak hat éjszakáról volt szó.

Legutoljára hagytam az élelmiszervásárlást. A plázától nem messze volt egy nagyobb hipermarket. Mivel semmi sem volt a házba, ezért jó alaposan be kellett vásárolnom. Már másodjára jártam végig a részlegeket, a kosaram pedig már szinte teljesen tele volt, de csak a legszükségesebbek voltak benne, mint a kenyér, fűszerek, felvágottak, tésztafélék, víz és sok minden más. Már épp a kasszához szerettem volna menni, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem valamit, mégpedig a paradicsomszószt, ami elengedhetetlen kelléke volt a bolognai spagettinek, amit készíteni szerettem volna. Amilyen gyorsan csak tehettem visszatoltam a kosaramat a megfelelő helyre, de ahogy befordultam arra a részlegre, ahol a szószok voltak, nekiütköztem egy másik kosárnak. Szerencsére nem történt semmi, csupán én ugrottam kissé hátra a csattanás miatt.

- Elnézést, nem állt szándékomban ilyet tenni, nagyon figyelmetlen voltam– dadogtam szégyenkezve, mivel ez a viselkedés nem rám vallott. Sohasem toltam a bevásárlókocsit úgy, mint egy őrült. Akár rosszabbul is elsülhetett volna, de így csak egy kis koccanás volt. Eléggé rosszul éreztem magam e miatt az egész miatt. Nem is mertem szembenézni azzal, akinek nekiütköztem.

- Semmi gond, nem történt semmi baj – nyugtatott meg egy lágy hang, ami arra késztetett, hogy végül felnézzek, és ne a padlót bámuljam szégyenembe, miközben a bevásárló kocsi karját markoltam. Teljesen elámultam, amikor felpillantottam arra, akibe beleütköztem. Egy magas, szőke hajú srác állt előttem, a bevásárlókocsijával, aminek nekimentem. A szemei kékebbek voltak talán, mint a legtisztább tenger, a kinézete alapján pedig nem lehetett több huszonötnél. A mosoly, ami megjelent az arcán, pedig teljesen levett a lábamról. Mintha valahol már láttam volna ezt a srácot, korábban. De mégis hol? Akkor ugrott be, hogy a reptéren is őt láttam.  Ő volt az a fiú, aki akkor, rám mosolygott. – Úgy tűnik, nagyon sietős a vásárlás – mondta én pedig zavartan bólintottam.

- Öhm… igen, mert már elég későre jár, haza is kell érnem és még vacsorát is kell készítenem – dadogtam, és reméltem, hogy nem néz egy komplett idiótának, amiért nem tudok egy épp mondatot rendesen kinyögni. – Még egyszer elnézést kérek, amiért neked mentem, nem volt szándékos – kértem újra elnézést, ő pedig legyintett, majd kikerülve engem továbbgurította a kosarát, mintha mi se történt volna.

- Mondtam már, hogy nem történt semmi. Felejtsd el – felelte, majd mosolyogva integetett és folytatta az útját. Ha jól láttam, akkor az integetésnél, még kacsintott is, bár nem voltam biztos benne, mert már eléggé távol volt tőlem. Talán csak képzeltem az egészet. Megvontam a vállamat és elindultam azért, amiért visszafordultam. A paradicsomszósz kiválasztása közben azon tűnődtem, hogy vajon hányszor fogok még belebotlani ebbe a szőke srácba? Gyorsan elhessegetve ezt a gondolatot bedobtam egy szószt a kosárba, és egyenesen a kasszák felé vettem az irányt.

A kasszánál elég nagy volt a sor, de viszonylag hamar sorra kerültem. Miután mindent kifizettem, elindultam kifelé a bevásárlóközpontból. A szatyrok borzasztóan nehezek voltak, de szerencsém volt, hogy a bérelt autóval sikerült nem messze a pláza előtt parkolnom. Az autó csomagtartója hamar megtelt a szatyrokkal. Miután lezártam a csomagtartót, észrevettem azt a szőke fiút, akinek az imént nekimentem. A pláza előtt állt és egy nála valamivel magasabb barna hajú sráccal beszélgetett. A következő pillanatban csak azt vettem észre, hogy mind a ketten felém fordultak, a tekintetük pedig hirtelen megállapodott rajtam, amitől kissé megborzongtam. Eléggé messze voltak tőlem, de így is észrevettem, hogy eléggé furcsán méregettek.

Egyáltalán nem tetszett, ahogy abban a pillanatban rám néztek, így gyorsan beültem a kormány mögé és hazaindultam, Forks felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés