• Katherine! – sikítottam fájdalmasan miközben odakaptam a jó kezemmel a gipszelt kezemhez, ami újból lüktetni kezdett. Már csak ez hiányzott. – Te nem vagy normális! – kiáltottam rá mérhetetlen dühvel és fájdalommal a hangomban, miközben beviharzottam a lakásba, majd leültem a nappaliban levő kanapéra. Nagyon felelőtlen viselkedés volt ez tőle, amit az imént produkált, hogy halkan odalopózott a hátamhoz. Nem tudtam hova tehette el még azt a maradék eszét is, amit amúgy volt neki.
• Ne haragudj Bella, nem akartam fájdalmat okozni neked – esedezett a bocsánatomért ijedt arckifejezéssel, miközben leült szorosan mellém a kanapéra. – Jól vagy? Nagyon fáj? Mit csináljak? – záporoztak belőle a kérdések, mire én az egészséges kezem tenyerével befogtam a száját egy ördögi vigyorral a képemen.
• Ha még egy szót is kiejtesz a szádon, megismerkedsz közelebbről a gipszemmel – fenyegetőztem játékosan, mire ő ijedt, kikerekedett szemekkel megrázta a fejét, hogy azt nem szeretné. – Rendben, akkor egyezzünk meg valamiben – ajánlottam, mire ő beleegyezően, hevesen bólogatni kezdett.  – Leveszem a kezemet a szádról, ha abbahagyod ezt az irtóan idegesítő viselkedést, amit ma megmutattál magadból. A kezem jól van, nyugodj meg nem történt semmi komoly csak kaphatott egy kisebb ütést –feleltem, majd mondtam ki az ajánlatomat, mire ő egy mély sóhajjal, felemelt kezekkel megadta magát. – Rendben, köszönöm szépen – pusziltam meg az arcát majd levettem a tenyeremet a szájáról, ő pedig abban a pillanatban fellélegzett. De nekem a kezem még mindig irtózatosan fájt, amitől nem egyszer halkan fel is szisszentem.
• Ki vagy te? És mit csináltál a lakótársammal? – kérdezte tőlem kikerekedett szemekkel, miközben felvont szemöldökkel néztem vissza rá, mert nem értettem mire akart kilyukadni. Ő volt jelenleg az, aki furcsán viselkedett.
• Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem vissza értetlenül, mire lassan felálltam a kanapéról és bementem a konyhába inni egy pohár vizet. Katherine nem várta meg, amíg visszaérek a konyhából a nappaliba, hanem megjelent a konyhaajtóba, ahol nekidőlve az ajtófélfának bámult engem, ami kezdett kissé kiborítani. – Elmondanád, hogy neked meg mi bajod van? – kérdeztem tőle, miközben felültem a kedvenc helyemre a konyhapulton.
• Nekem nincs semmi bajom – vonta meg a vállát, miközben karba tette a kezeit. - Viszont én ma láttam és hallottam egyet, s mást, ami alátámasztotta a gyanúmat – informált összeszűkített szemekkel és egy kissé gúnyos mosollyal az arcán.
• Hallgatlak Katherine Davis, folytasd – mondtam meghökkenve és megpróbáltam én is karba tenni a kezeimet, ami sikerült is meg nem is a gipsz miatt, ami kézfejemtől egészen a könyökömig ért.
• Dr. Carlisle Cullen és közted ott van az, amit úgy hívnak, hogy szikra – sétált el előttem lassan, majd amikor odaért csettintett egyet az ujjával. – És te pontosan tudod, hogy arra gondolok – tette hozzá miközben ő is felült mellém a pultra.
• Ugyan már Katherine… - kezdtem volna bele a mondandómba, de most barátnőm tapasztotta le a számat a tenyerével. Hiába vetettem rá a legszúrósabb és a legmérgesebb nézésemet, rám se hederített.
• Lássuk csak – gondolkodott el egy pillanatra és hümmögött is hozzá. – A segítségedre sietett az egyetemen, amikor megsérültél – kezdett bele komoly arckifejezéssel, majd folytatta. – Bevitt a kórházba, hazahozott és nem utolsó sorban megkaptad a névjegykártyáját a telefonszámával – ráztam meg nemlegesen a fejemet, amivel elértem, hogy végre levette a kezét a számról. Arckifejezése most eléggé döbbent volt, de tekintete mindvégig kíváncsiságról árulkodott.
• Kihagytad azt az egyszerű tényt, hogy ő volt az is, aki ellátta a sérülésemet– kacsintottam rá barátnőmre elégedett arckifejezéssel, akinek az álla a padlón koppant döbbenetében. – Amúgy honnan tudsz te a névjegykártyáról? – kérdeztem vádló hangnemmel. – Ott se voltál!
• Elfelejted, hogy jó hallásom van és két helyre is tudok figyelni egyszerre – vallotta be kuncogva, mire én homlokon csaptam magam a jobb kezemmel, hogy ezt hogyan is felejthettem el. – Bells – szólított meg körülbelül fél perc teljes csend után.
• Hm? – néztem rá, miközben belekortyoltam a maradék vizembe, ami majdnem a tokromon akadt az állítása hallatán. Egyszerűen lehetetlennek tűnt. Bár ha minden apróságot figyelembe vettem, nem is kizárt.
• Az egyetem egyetlen tökéletes, fiatal, jóképű és szingli szőke tanára, Dr. Carlisle Cullen kivetette rád a hálóját – állította, én pedig heves tagadás helyett, inkább próbáltam ellenérveket keresni, de nem sikerült. Ezt barátnőm is elég hamar észrevette, ezért nem sokkal később vigyorogva folytatta. – És láttam, amit láttam Bells. Csak úgy izzott a levegő kettőtök között, amikor együtt voltatok itt – vallotta be komolyan, én pedig kissé elszégyellve magam, térdeimet felemelve elrejtettem az arcomat. Valami legbelül azt súgta, hogy igaza volt. – Ígérj meg nekem valamit – fogta meg az egyik térdemet, majd finoman megrázta, elérvén hogy végre felemeljem a fejemet és ránézzek. – Ne harcolj az érzés ellen, ami kezd kibontakozni.
• Katherine! – ejtettem ki a nevét figyelmeztetően, de hasztalan, nem hagyta abba.
• Bella – tette ugyanazt, amit én nem sokkal korábban. Egyszerűen utáltam, amikor utánozni próbált.
• Ez egyáltalán nem biztos, hogy így van, ahogyan te azt gondolod és látod – próbáltam hatni rá, de hathatatlan volt. – Belelátsz a fejébe vagy mi? – kérdeztem miközben leugrottam a pultról.
• Ismersz már és tudod, hogy az ilyenekben nagyon ott vagyok – győzködött, miközben nekem már a fejem fájt a feltételezéseitől. Mert azok voltak. Egyszerű feltételezések. – A tűzbe merném tenni a kezemet, hogy te már teljesen belehabarodtál – tette hozzá felém kacsintva, mire válaszul én csak a szemeimet forgattam. – De ki hibáztat. Azok a szép különleges szemek, az a gyönyörű szőke haja, meg a tökéletes teste és azok az ellenállhatatlan ajkak. Biztosan eszméletlenül jól csókol – álmodozott, mint egy szerelmes tini lány, miközben én a fejemet ingattam rajta.
• Álmodozz csak tovább Kathy – ugrattam, ő meg nem sokra rá, karba tett kezekkel puffogni kezdett, amiért elrontottam az ábrándozását Dr. Cullenről. – Egy egyetemi tanárról beszélünk, amúgy ha nem vetted volna észre, aki nem mellesleg orvos az egyik helyi kórházban, nem beszélve a jelentős korkülönbségről. És több mint valószínű, hogy ő nem táplál ilyesfajta érzéseket irántam– magyaráztam és próbáltam barátnőmet észérvekkel meggyőzni, ide-oda járkálva a konyha padlóján, mire barátnőm is leugrott a pultról és odajött hozzám megállítva engem.
• Először is hadd javítsalak ki, csak helyettesítő tanár – kezdte, vállaimra téve kezeit. – Ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem lesz itt sokáig. Másodszor ami pedig a korát illeti, nem lehet több harmincnál – próbált meggyőzni, de nem volt miről. – És nem utolsó sorban, halálbiztos vagyok benne, hogy nem vagy neki közömbös. Láttam, amit láttam.
• Bajban voltam, udvarias volt és segített. A témát ezennel lezártnak tekintem – mondtam miközben bementem a szobámba és bezártam az ajtót magam mögött. Nem sokkal később viszont meghallottam Katherine lépteit, de érdekes módon nem jött be a szobába, ahogyan azt általában tette.
• Akkor ez azt jelenti, hogy nekem szabad a pálya! – kiáltotta úgy, hogy az ajtón keresztül is jól halljam, miközben én hanyattfeküdtem az ágyamon, de miután eljutott az agyamig hogy mit is mondott felhorkantam. Nem is értettem, hogy miért zavart ez a kijelentése. De zavart és nem kicsit, hanem nagyon.
• Álmodj csak tovább Katherine Davis! – kuncogtam ördögien, miközben hirtelen ötlettől vezérelve felültem az ágyamról és a következő pillanatban kiviharzottam a szobámból egyenesen a nappaliba, ahol kivettem a táskámból a tárcámat és elővettem belőle a Carlisle-tól kapott névjegykártyát, mellyel bevonultam a szobámba Katherine szeme láttára, akire menet közben kiöltöttem a nyelvemet, amint megláttam annak döbbent és sokkos arckifejezését.
• Felhívod? – kérdezte tőlem kíváncsi szemekkel, miután bejött a szobámba és leült mellém az ágyra. Kivettem a farmernadrágom zsebéből a telefonomat, melybe beírtam a számot, majd lementettem azt a névjegyek közé.
• Nem, csak lementem a telefonszámát a telefonom névjegyzékébe, nehogy a névjegykártyának véletlenül lába keljen – kacsintottam felé, miközben a telefont letettem az éjjeliszekrényemre, a névjegykártyát pedig mellé.
• Ezzel mindent elárultál – mosolygott sejtelmesen az orra alatt, majd felállt az ágyról és magamra hagyott a szobámban.

Hanyatt fekve az ágyon visszapörgettem magam előtt az aznap történteket. Viszont hiába próbáltam elhessegetni, Carlisle arca mindig megjelent magam előtt, a hangja a fülemben csengett és az érintését éreztem. Ez nagyon nem volt rendben. Soha senki nem volt rám ilyen hatással, mint ez a férfi. És nem értettem, hogy miért. De vajon tényleg igaza lenne barátnőmnek és én is érdekelném őt?

(Cullen villa - Carlisle Cullen szemszög)

Miután hazavittem Bellát, én is hazaindultam. Amint hazaértem, egyből észrevettem, hogy a ház üres volt, így felmentem a dolgozószobámba, ahol leültem az íróasztalom mögé és elővettem egy nagyon régi könyvet. Benne a vámpírlegendák voltak leírva azon belül pedig az, ami engem is érdekelt jelen pillanatban. Vámpírok és azok lelki társa. Nem volt szükség rá hogy elolvassam, mivel már tudtam, hogy minden egyes jellemző tökéletesen illet a mostani helyzetre, amiben voltam. Megtaláltam a lelki társamat, aki ráadásul ember volt. Csak ő járt a fejemben egész idő alatt. Még az illatát is éreztem halványan, amikor beültem az autóba. Minél inkább próbáltam elterelni a gondolataimat más irányba, annál kevésbé sikerült.

Három óra elteltével hallottam, ahogy sorra megérkeztek a családom tagjai. Éppen az egyik üvegfalon néztem ki a sötét erdő irányába, amikor hirtelen az ajtómon kopogtattak.

• Szabad – mondtam, majd nem sokkal később Alice táncolt be a dolgozószobámba, párjával együtt. Nagyon boldognak tűnt, ahogy Jasper is. – Mi újság van gyerekek? – kérdeztem tőlük érdeklődő hangnemmel és mosolyogva, miközben feléjük fordultam.
• Inkább te mesélj Carlisle – csiripelte kisebbik lányom, miközben helyet foglaltak a kanapén, mely közvetlenül az üvegfal előtt helyezkedett el. Gondoltam már rá korábban hogy érdekelni fogja a dolog, bár ő már javarészt láthatta a történteket, ha figyelte a jövőmet. Nem volt szükség rá, hogy én is elmondjam, de nem is akartam titkolózni a családom előtt. Az igazat megvallva, ha akartam volna se tudtam. Alice látta a jövőt, Jasper pedig érezte mások érzelmeit és manipulálni is tudta azokat. Esélyem se lett volna titkolózni előttük.
• Mi az, amit láttál és nem értettél teljesen? – kérdeztem kíváncsian, felvont szemöldökkel, miközben elindultam az íróasztalomhoz, majd nem sokkal később helyet foglaltam az előtte található székembe.
• Volt egy felettébb érdekes látomásom ma – kezdett bele, miközben vámpírsebességgel odasuhant hozzám és ráült az asztalom egyik sarkára. Jasper még mindig a kanapén ült és minket figyelt. Látszott rajta, hogy ő is tudott valamit. Vagyis jobban mondva érezte.
• Hallgatlak kicsim – mondtam mosolyogva, miközben láttam rajta, hogy legszívesebben a nyakamba ugrott volna örömébe.
• Egy gyönyörű lánnyal láttalak – kacsintott rám egy ezer wattos mosollyal az arcán, én pedig rögtön újra magam elé képzeltem Bellát. – Sajnálom, hogy egy ilyen szerencsétlen baleset következtében találkoztatok – hervadt le kissé a mosolya, de nem sokkal később újra megvillantotta a tökéletes fogsorát. – De én annyira örülök, hogy végre megtaláltad a lelki társadat Carlisle! – ugrott visítva a nyakamba kisebbik nevelt lányom, mire nem sokkal később Rosalie és Emmett is megjelentek a dolgozószobámba.
• Mi az örvendezés tárgya? – kérdezte Rosalie mosolyogva, miközben helyet foglalt Emmett ölében, aki Jasper mellé ült le.
• Mit ünneplünk? – kérdezte Emmett fiam, miközben már azon gondolkodhatott, hogy milyen fontos eseményt felejtett el már megint.
• Carlisle megtalálta az igazi párját! – tájékoztatta Jasper a többieket, miközben Alice is odaült Jasper ölébe. Én, pedig ha nem lettem volna vámpír, fülig vörösödtem volna. Alig ismertem ezt a lányt, de máris hiányzott és már nagyon vártam, hogy újra láthassam őt.
• Tényleg? – kérdezte megdöbbenve Rosalie, de Emmett arcáról is ugyanezt lehetett leolvasni. – Ez egy nagyon jó hír Carlisle – tette hozzá nagyobbik lányom már boldogan mosolyogva. – Boldog vagyok, hogy végre te is átélheted azt, amit mi mindannyian– jött oda hozzám és boldogan megölelt, amit viszonoztam.
• Köszönöm Rose. Ez sokat jelent nekem – engedtem el, de abban a pillanatban odajöttek hozzám a családom többi tagjai. Hiába ugrott Alice a nyakamba már egyszer, másodszorra is jól megölelgetett engem.
• Az érzéseidből ítélve nem nehéz levonni a következtetést – szólalt meg újból Jasper. – Ugyan ezek az érzések kavarogtak bennem akkor, amikor először megpillantottam Alice-t – nézett ré párjára szeretetteljesen, aki nem sokkal később viszonozta egy gyors csókkal.
• Részleteket akarunk – vigyorgott Emmett, miközben olyan volt, mint egy óvodás kisgyerek, aki a napi meseolvasást várta. – A többiek is biztosan kíváncsiak a nagy találkozásra, kivéve a kis bugris hugit, aki ugye már előre látta az egészet – vihogott Emmett miközben kedvenc húgát ugratta, de nem sokkal később Rosalie hirtelen nyakon csapta, Alice pedig szó szerint a nyakába ugrott és kissé dühösen méregette a bátyját majd összeborzolta a haját.
• Ha mindenki lenyugszik, akkor elmondom hogyan is történt az egész – mondtam miközben végignéztem a kis családomon, akiknek rögtön felcsillant a szemük és nem sokkal később szépen helyet foglaltak a hatalmas kanapén, én pedig velük szembe leültem egy fotelba. – Csak a legnagyobb gond az, hogy ő egy halandó – sóhajtottam kissé szomorúan, mire a családom tagjai kikerekedett szemekkel összenéztek, de hamar magukhoz tértek a sokkhatásból.
• Azt majd könnyen meg lehet oldani fater– mondta ki Emmett az első dolgot, ami az eszébe jutott, de most én pont nem arra értettem. Persze hogy szerettem volna, ha egy nap hozzánk hasonló vámpírrá válhatna, de ez csakis az ő döntése lesz majd a jövőben.
• Szerintem Carlisle arra értette, hogy így ő nem tudja, hogy vámpírok vagyunk és hogy egyáltalán elfogadja-e majd őt akkor is, ha kiderül, hogy nem teljesen olyan, mint a többi hétköznapi, elő ember – informálta Jasper a többieket, mire én határozottan bólintottam, hogy pont erre gondoltam. A többiek elgondolkodtak egy pillanatra, de nem sokkal később már a beszámolót követelték.

Elkezdtem a legelején, pontosabban miután kiléptem a titkárság ajtaján és nem sokra rá meghallottam az esést követő fájdalmas jajdulást és a beszámolót a hazaszállításával fejeztem be. Mindegyikük visszatartott lélegzettel hallgatott engem és láttam rajtuk, amint maguk elé próbálták képzelni, hogyan is nézhetett ki Annabella a valóságban. Nem értettem miért használta csak a Bellát. A neve tökéletesen illett hozzá. Ugyan olyan gyönyörű volt, mint amilyen ő volt. Lélegzetelállító látvány volt.

• Meg akarom ismerni Bellát! – ugrált Alice fel-le a kanapén, mire nem sokkal később Rose is csatlakozott hozzá. Nagyobbik lányom teljesen lesokkolt azzal, hogy ő is meg akarta ismerni Bellát. Vámpírrá válása után egyszerűen irigyelte az embereket, ami a későbbiek során utálatba csapott át. De most úgy látszott, hogy Bellának nagyon is örült. Ez talán még boldogabbá tett, mint amennyire már amúgy is voltam.
• Én is szeretném őt jobban megismerni, de ez egyelőre nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik – vallottam be kissé letörten, miközben eszembe jutottak azok a kisebb akadályok melyek már a megismerkedésünk elé kerülhettek. A családom minden egyes tagja elég értetlen képet vágott, ezért jobbnak láttam és folytattam. – Ő egy elsőéves diák az egyetemen, ahol tanítok és valószínűleg őt is tanítani fogom tehát a diákom lesz –mondtam, mire láttam, hogy sorra kerekednek a szemek a helyiségben.
• Ez egyáltalán nem olyan vészes, mint ahogy azt te gondolod – kezdte Alice miközben legyintett egyet a kezével. – A helyettesítésed nem szól sokáig, ha jól tudom és ő már nem kiskorú, hanem egy érett nő. Egyszóval nincs különösebb akadály. Korkülönbség se nagyon van, maximum két vagy esetleg három év, ha jól számolom. Hajrá Carlisle! – tette hozzá Alice-re mire ördögien rám kacsintott.
• Szerintem Alice-nek teljesen igaza van – állt húga mellé Rosalie és a fiúk is bólogattak. – Ő a lelki társad, az, aki hozzád tartozik, és ha ti összetartoztok, akkor ezeket az akadályokat le fogjátok küzdeni együtt. Nem fogja érdekelni, hogy mi vagy – tette hozzá, majd nem sokkal később ugyanazzal fejezte be a mondandóját, mint Alice. – Ne hozz fel érveket, hogy miért nem lehetséges ez az egész, hanem hidd el, hogy igen is lehetséges és harcolj érte, mert ő csakis a tied!
• Igazatok van – feleltem miközben sikerült visszahozniuk a kezdeti lelkesedésemet és örömömet. A sok érvelés után kezdtem elhinni, hogy igenis lehetséges ez a dolog kettőnk között. Hisz mi összetartoztunk. Lelki társak voltunk. A kérdés csak az volt, hogy ő ugyan ezt érezte irántam?

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2018.12.18. 13:24 Luca Szia!   Kritikát nem tudok mondani, de a történeted már a legelső alkalommal mikor olvastam a Merengő-n, szó szerint a képernyő elé szögezett. Kérlek, folytasd a történetedet!    Üdv.:Luca UI: Hol a következő fejezet? :-)   Válasz: Szia Luca, örülök hogy tetszik a történet, a sok karácsonyi előkészület ellenére próbálok időt szakitani az irásra is, igérem, amint tudom feltöltöm az új fejezetet!  Ki is fogom irni amikor felkerül! A héten mindenképpen töltök fel új fejezetet! :) Üdv. Bella91